Theory of midnight souls

XXXI - Firedamps

2012-02-26T06:42:00.001-08:00

Október 21-én, napnyugta után harminc perccel egy átalakított világháborús csapatszállító furgon állt meg a Rotten Row fái alatt terpeszkedő gépház előtt. Farral egészen közel tolatott a bejárathoz; a hátulját felnyitották, hogy a kotéria tagjai elférjenek a felszerelésükkel együtt.

Öt percbe telt a harcosok és a fegyverek berakodása; hat perccel a furgon érkezése után a jármű már fordult is ki a parkból. Asker és Quent, a két hátrahagyott őr, kétkedő arccal nézett a kocsi után, de minden halálos csöndben történt; egyetlen szó sem hangzott el közöttük.

Eire azért úgy vélte, hallja a harcosai gondolatait. Főleg Roderickét. Kabaré. Ostoba, megalázó kabaré.

Csak ne legyen belőle tragédia.

Az eső egyre jobban zuhogott, és a sorfal összes tagja, akik még az imént azzal voltak elfoglalva, hogy gyilkos pillantásokat váltottak a szemben álló Hercegi testőrökkel, most egyre sűrűbben pillantgattak a kifutópálya vége felé. Másodpercek alatt eláztak, a ruhájukból, a hajukról, a fegyvereikről patakokban folyt a víz. Tex a sor végén halkan, vigyorogva mondott valamit Beslan cigarettáiról, de Roderick egyetlen szigorú pillantására elhallgatott.

Eire a jobb oldalon álló épület tetejét fürkészte, és próbálta kivenni az ott megbújó, a zsákmányolt mesterlövészpuskák mögött készen várakozó Beslant meg Kjetilt.

Az üres kifutópálya mellett álltak, szemben a Hercegi testőrséggel, akik egészen kevéssé leplezni tudott, gyűlölettel vegyes félelemmel bámultak rájuk az esőfüggönyön át.

A Finn mellett álló Chidder oldalra nézett, aztán előre, velük szembe, ahol a testőregyenruhás katonák legalább annyira el voltak ázva, mint ők, és nyugtázta, hogy a nyomorult angliai időjárás legalább nem tesz különbséget alsó-és felsőbbrendű harcosok között. Összenézett a jobbján álló Necris-szel, aki vállat vont, és egy fél mozdulattal a kifutópálya vége felé bökött. Jöhetne már az az átkozott gép.

Eire a tetőt nézte, és hiába erőltette a szemét, nem látott semmit a két mesterlövészből; akármit is csináltak ott Kjetil javaslatára, jó munkát végeztek, mert láthatatlanok voltak. A katona égett a bizonyítási vágytól, és Eire hallotta, amint hajnalban előadást tartott Beslannak és Necrisnek a monte cassino-i ütközet lengyel mesterlövészeiről. Most pedig gyakorlatra váltotta az emlékeit.

A gépek késtek. Két magánrepülőt vártak, amelyek közül az egyik a Herceg kísérőrepülőgépe volt, amelynek az óceántól kellett figyelemmel kísérnie a követek útját; de az előrejelzések szerint a francia partok fölött észak felé húzódó vihargóc alakult ki, és kerülniük kellett. Azt, hogy mennyit fognak késni, nem tudta megmondani senki, így álltak, és vártak.

Eire körbepillantott. A tetőn semmi mozgás, a kis irányítótorony fényei rávetültek a betonra, és próbálták keresztülküzdeni magukat az esőfüggönyön; az alsó szinten, a fogadóteremnek berendezett helyiségben halványan pislákoltak a fények; a kifutópálya jelzőfényei távolabb világítottak. Ide, ahová rendelték őket, csak a visszatükröződésekből vetült néhány halvány csík.

A birtok repülőtere megdöbbentően jól felszerelt leszállóhely volt, már amennyire a kotéria tagjai ehhez értettek. Úgy egyébként is, a Cromwick Manor és környéke belülről egy szemérmetlenül gazdag lord birtokának tűnt, akinek csak az nem áll rendelkezésére, amit nem óhajt; belülről azonban egyértelműen látszott, hogy egy kiváló védelemmel megszervezett, gyakorlatilag erőddé alakított helyen jártak, ahol a halandók szeme elől kiváló ügyességgel rejtve, csak apró jelekből lehetett tudni, hogy a birtok ura és lakói nem éppen… emberiek.

- Öcsém – morogta Redlea – leázik a bőröm.

- Nyughass, Red – Messie a lábszárának támasztotta a puskát, és előre-hátra kémlelt – nyugtasson meg a tudat, hogy nekik is óceán gyűlik a nagyságos bőrük alá. A fasza egyenruhájuk meg kicsivel se néz ki jobban, mint a mi cuccaink.

- Amúgy meg – szólt közbe Troy – ha megcsináltátok volna a vizet, nem esőben kéne fürödnünk.

Rávigyorgott a mellette állókra, aztán ő is arrafelé bámult, amerről a gépeket várták.

Eire hallgatta őket, és remélte, hogy nem gondolnak ugyanarra, amire ő. Arra, hogy mennyire végtelenül nevetséges és fölösleges az ittlétük – a birtoknak elég jól felszerelt védőrsége van, a Herceg testőregységei pedig kitesznek egy kisebb hadsereget. Beslannak fülig ért a szája, de ő a barátjával készült találkozni, és úgy tűnt, ezen kívül minden más kiment a fejéből; a többiek kérdés és szájhúzogatás nélkül tették a dolgukat. A véleményüket már elmondták neki; és Eire úgy vélte, érti őket. Értette őket, ahogy most végignézett a sorukon, és a lelke mélyén mélységes hálát érzett minden egyes harcosa iránt, amiért vállalták ezt a megaláztatást, csak mert ő kérte. Alig tíz napja ismerjük csak egymást, mégis úgy követtek, hogy azt sem nézitek, hova léptek…

Eire a mellette álldogáló Finn arcára pillantott; a hatalmas Gangrel rendkívül gondterhelt arccal bámult előre, nem emelte fel a tekintetét, mint bárki más, a földet bámulta, és a puskáját úgy szorította az oldalához, mintha annak támaszkodna, hogy el ne essen. Eire még nem látta ilyennek, és nem tudta mire vélni a gyengeség jeleit ezen a rendíthetetlen férfin; megérintette a karját, és megkérdezte:

- Finn… segíthetek?

A Gangrel nem fordult felé, csak úgy suttogta vissza, noha a suttogásra nem lett volna szükség:

- Sokat késnek a gépek.

Eire egy pillanatra elgondolkodott; nézte a férfit, aztán úgy döntött, jobb, ha nem bolygatja, ha nem akar beszélni. Érezni vélte a bőrén végigfutni a férfiből áradó fájdalom hullámait, de nem akarta, hogy tolakodónak vélje, így hát csak álltak tovább az esőben, hol az irányítótornyot, hol a sötét eget kémlelve. Már bizonyosan elmúlt éjfél, és a gépeket este 10 órára várták. Eire tudta, hogy ha valami súlyosabb baj történt volna, arról Atyja révén azonnal értesülne; a nyugtalanság mégis befészkelte magát a bőre alá. Gyerünk már... így is éppen elég kockázatos ez az egész...

- Hé, Roderick – szólt oda az egyik Hercegi testőr a Brujahnak – Honnan szereztétek a FP10-eket, loptátok?

Roderick annak a szemébe nézett, aki mondta, de Milton gyorsabb volt a válasszal.

- Mi van, öcsém, irigylitek őket?

- Roderick alig hallhatóan odasúgta neki:

- Miről beszélnek?

Milton oda sem fordította a fejét, csak úgy felelt suttogva, hogy a Hercegi testőrök ne vegyék észre:

- Mit tudom én, nem mindegy?

- Ne játszunk a tűzzel, így is épp elég nagy bajban vagyunk – sziszegte neki a Brujah, de a testőrök meghallották.

- Hé, Roderick! – szólt át egy másik az esőfalon – Be vagytok gyulladva, hogy rátok olvassák a szarságaitokat?

Roderick keze ökölbe szorult. Szívesebben maradt volna ki a sértegetésből, mert a háta közepére sem kívánta az újabb konfliktust a Hercegi testőrséggel - volt belőle otthon elég a fiókban - de a szeme sarkából látta, hogy a Eire előrelép egyet a sor végéről, és feléjük fordul. A testőr arcáról egy pillanat alatt hervadt le a vigyor, és süllyedt vissza előbbi merev testtartásába; Roderick az esőfüggönyön keresztül elkapta Eire pillantását, és megnyugtatólag bólintott. A lány visszalépett a sorba; a következő pillanatban egyszerre kapták fel a fejüket mindannyian, a testőrök is, ők is, egy irányba – az eső ütemes zuhogásán túl is meghallották a repülőgépek jellegzetes zúgását.

- Végre már, a szentségbe - morogta Redlea – ocsmányul közel voltam hozzá, hogy nekimenjek valamelyiknek.

Eire kezében megpittyent az adóvevő; a füléhez emelte a készüléket.

- Halljátok, főnök? Ők azok?

A lány a torony aljában parkoló kocsikat figyelte; a szobából alakok léptek ki, köztük Atyja is; beszálltak, a kocsik motorjai felbőgtek, és Eire még ilyen távolságból is látta, ahogy a felpörgő kerekek vízcseppek tízezreit csapják szét.

- Ők. A helyeteken vagytok?

- Ja.

- A hátatokon is legyen szemetek.

A hang irányába figyelt; közben a kocsik megfordultak a torony előtt a betonon, és feléjük hajtottak, majd megálltak a testőrség sorfala mögött. Vártak.

Még néhány percbe beletelt, amíg ők halálos mozdulatlanságban, dermedten várakoztak; az eső kopogását túlharsogva egyre közeledett a gépek motorjainak hangja, de látni még nem láttak semmit. Különös izgalom vett erőt mindannyiukon; az eső egy pillanattal sem hagyott alább, de most már mással voltak elfoglalva, és hirtelen elfeledkeztek az egészről. A koromsötét égről a zúgó szél odébb hajtotta a felhőket, és most, mintha csak egy rosszul hangszigetelt függönyt húztak volna félre előttük, hirtelen szinte hangorkán erejű zúgássá erősödött a gépek távoli hangja, és az égen két fekete pont tűnt fel. Az egyik kocsiból akkor Eire Atyja szállt ki, és ő is az égre fordította a tekintetét; a lány érezte, hogy a férfi szabadjára engedi az erejét, és a környék belereszket az energia áramlásába. Eire biztos volt benne, hogy ezt az érkezők is tapasztalták odafönt a gépeken ülve; és ahogyan nézte a rohamosan növekvő gépmadarakat, az jutott eszébe, hogy vajon mit gondolhatnak a nagyságos Primogén Urak. Vajon New Yorkban mint vélekednek Atyjáról, és hogyan a londoni háborúról? Ha őszinte akart lenni magához, azzal már megelégedett volna, ha a két küldött lehetőséget kap, hogy meglássa a valóságot a színjáték mögött.

A két pilóta egymás mögé szállt le; az első, amelyiken a Toreador klán jele volt látható, túlrepült rajtuk, és vagy ötven méterrel odébb, már a betonon, orral befelé fordulva állt meg. A megkülönböztető jelzés nélküli másik gép hajszálpontosan melléjük gurult be; máris nyílt az ajtaja és leengedték a lépcsőket; elsőként két testőrfélének tűnő katona szállt ki, majd rögtön utánuk egy hatalmas termetű alak lépett az ajtónyílásba, ahonnan szétnézett az esőben ázó kifutópályán, aztán gyors léptekkel lesietett. Nyomában egy esőkabátszerű leplekbe burkolózott Nosferatu lépdelt le a lépcsőn, jóval nagyobb méltósággal, mint az első férfi; a feje fölé esernyőt tartott az egyik testőr, úgy kísérte.

Amikor Eire megpillantotta az elsőnek a betonra lépő férfi arcát, azt hitte, olyan erővel taszítja meg a döbbenet, hogy összecsuklik. A férfi. A férfi, aki minden bizonnyal a Brujah Primogén... a férfi a puskával, a látomásból.

- Eire – Finn oldalba bökte – mi lesz?

A lány azt hitte, benn szakadnak a szavai. A férfi arcát bámulta, és nem hitte el. Az nem lehet. Sosem találkoztam vele, nem tudtam, hogyan néz ki, sosem beszéltem vele…

- Eire – szólt rá megint a Gangrel.

- Várjatok – suttogta gépiesen, azt sem igen tudta, mit beszél – Puskát föl. Tisztelgés.

Eire belekapaszkodott a saját fegyverébe, miközben az alakot bámulta, ahogy rövid köszöntő szavakat váltanak a kocsiból kiszálló Herceggel, Etheridge-dzsel és Mishával; Lord Armageddon szintén köszöntötte őket, de az egész csak egyetlen rövid percig tartott, mert az eső továbbra is könyörtelenül zuhogott; a két vendég a többiekkel együtt beszállt a kocsikba, és a sorfal tisztelgésre emelt fegyverei között elhajtottak az udvarház felé.

Amikor elhalt a kocsizúgás, csönd lett. A sorfal két oldala néhány pillanatig némán bámulta egymást, aztán a testőrparancsnok utasította az embereit, amelyek közül néhányan a követek testőrségének mutatták az utat, mások megindultak a kifutópálya különböző végeibe. Amikor kiadta az utasításokat, Eiréhez fordult.

- Az embereidnek, Hölgyem, a helyettesem megmutatja a szállásukat. Te és egyvalaki, akit választasz, jöjjetek velem.

- Miről van szó?

- Az Urak kérésére Ti fogjátok az udvarház bejáratánál ellátni az őrséget.

Eirének nem kellett hátrafordulnia, hogy megérezze a hátán Roderick és Necris sokat mondó pillantását.

- Finn – intett a Gangrelnek - gyere velem. A többiek, Roderick.

Bólintott a testőrparancsnoknak, és a füléhez emelte az adóvevőt.

- Beslan?

- Itt v agyunk, főnök! Lemászhatunk? Megskubiztuk az egész terepet, semmi mozgás.

- Rendben. Csatlakozzatok a kotériához. Beslan? – kérdezte még, kissé halkabbra véve a hangját, hogy ne érződjön ki belőle saját bizonytalansága – még ma beszélnünk kell. Fontos.

- Oké, parancsnok. Kiszálltunk.

A lány Roderick kezébe tette az adóvevőt, és Finn-nel az oldalán elsiettek a vezetőjük után.

Egy darabig szótlanul álltak egymás mellett, a szemük a sötétséget kémlelte; Eire gondolatai az udvarházban jártak, a Brujah Primogénen, és azon, hogyan ejthetné szerét, hogy minél hamarabb beszéljen vele… vagy egyáltalán van-e értelme beszélni vele? Hiszen biztosan őrültnek fog tartani, és egyébiránt is… mit mondhatnék neki? Ébren álmodtam róla meg valami nem létező puskáról? Atyámról alkotott képét rontanám csak vele…

Akkor egyszerre csak meghallotta, hogy a mellette hegyként magasodó Finn énekelni kezd – nagyon halkan, éppen csak suttogva, szinte csak lehelte, talán nem is énekelte, csak mondta a szavakat, akár egy verset, közben a tekintetét mereven előreszögezte, akár egy katona. A lány összevonta a szemöldökét, félig feléje fordította a fejét, úgy hallgatta.

By Clyde's bonny banks
As I sadly did wander
Among the coal slag heaps
As evening drew nigh,
I spied a fair maiden
A-weeping and wailing
Weeping and wailing
With many a sigh.

Eire fülében visszhangoztak a halk hangok – hirtelen úgy érezte, tudja, ismeri a szavakat, bármennyire is lehetetlennek tűnt, hogy egy ének ebben a lehetetlen helyzetben előkússzon az emlékezete mélyéről – de mégis honnan? Honnan?

Visszhangok. Csöpögés.

I stepped up beside her
And thus I addressed her:
'Pray tell me fair maid
Of your trouble and pain.'
Sobbing and sighing,
She sadly did answer:
'Johnny Murphy, kind sir,
Was my true lover's name.'

Eire most már egészen odafordult Finn felé, mert ahogy a Gangrel érdes, mély hangján énekelte a szavakat, bizonyos volt benne, hogy hallotta már; a férfi arcát fürkészte, mintha onnan próbálná kiolvasni saját múltjának egy menthetetlenül elhalványodó emlékét; sejtette, hogy Finn érzi a tekintetét az arcán, de nem fordult felé, mereven nézte a feljárót, a fegyverét magához szorítva, és egy árnyalatnyival még halkabban énekelt.

Csöpögés. Nem, nem az eső – motoszkált Eire elméjének mélyén – vízcsöppek. Dohos, romlott levegő. Visszhangok, sírás. Sírás.

Twenty-one years of age,
Full of youth and good looking,
To work down the mines
To High Blantyre he came.
The wedding was fixed
All the guests were invited
That calm autumn morning
Young Johnny was slain.

Akkor hirtelen vágta mellbe a felismerés; amikor Finn a negyedik sort is elénekelte, akkor ráébredt, hogy valóban nem a könyörtelenül rájuk zuhogó eső hangját hallotta a fejében, hanem valami egészen mást - a South Bridge alatti kazamaták kellemetlen, áporodott levegője töltötte meg az orrát, a folyton nedves, rothadó falakról csöpögő víz kopogását hallotta, és a sírás – az a lelkek sírása volt, és Mary Ann Lachlan panaszos éneke.

Soha nem hitte volna, hogy azt a dalt, amit a kísértet testetlen szájából hallott; amibe Mary Ann Lachlan tízszer, százszor is belekezdett, ha Eire arról kérdezte, mi történt vele, itt fogja újra hallani, egy vámpír szájából, sok évtizeddel később, miközben bőrig ázva posztolnak egy udvarház bejárata előtt, őrizve az odabent tanácskozók biztonságát.

Eire önkéntelenül csatlakozott Finn-hez, és ugyanolyan halkan énekelni, talán inkább csak suttogni kezdett; a hangját csaknem elvitte az eső hangos kopogása a betonon; a kocsik tetején, a tetőkön. A szavakon nem kellett gondolkodnia; akármilyen hosszú idő is telt el azóta, és akármilyen számlálhatatlan rétegnyi emlék rakódott a South Bridge kísérteteinek alakjára, High Blantyre balladáját – vagy csak a kegyetlen bánatot, ami a szavaikból sütött? - nem feledte el.

The explosion was heard,
All the women and children
With pale anxious faces
They haste to the mine.

Finn megakadt az éneklésben; elfordította a fejét, rápillantott Eirére, csodálkozva, félig kérdően, s az arca olyan szomorúságtól volt terhes, amelyet Eire még nem látott rajta korábban. A Gangrel eddig sosem beszélt érzelmekről, és ezidáig Eire számára olyan volt, mint valami, masszív, megtántoríthatatlan oszlop, amelyre minden esetben bizton lehet támaszkodni. Az, amit a lány Finn arcán látott, megütötte, de Finn is legalább annyira meglepődött Eirén; a lány folytatta a dalt, miközben a férfi az arcát fürkészte.

When the news was made known,
The hills rang with their moaning,
Two-hundred-and-ten
Young miners were killed.

Finn akadozva folytatta, s most együtt suttogták az utolsó szavakat.

Now husbands and wives
And sweethearts and brothers,
That Blantyre explosion
They'll never forget;
And all you young miners
That hear my sad story,
Shed a tear for the victims
Who are laid to their rest.[2]

Mind a ketten elhallgattak; a dal utolsó hangfoszlányait elnyomta a rendületlenül ömlő eső zúgása. Eire félresöpörte víztől elnehezült haját az arcából. Nem szólt, pedig lett volna kérdése. Néhány percig csönd volt, és Finn rezzenéstelen arccal, makacsul bámulta a betont maga előtt.

Aztán végül mégis ő volt, aki először megszólalt.

- Mi meglepetéssel tudsz még szolgálni számunkra, parancsnok? – suttogta, bár a suttogásra nemigen lett volna szükség.

- Hogy érted ezt?

- Honnan ismerted ezt a dalt?

Eire rápillantott.

- Egy kísértettől hallottam – felelte – aki jól tudta, mit beszél.

- Jártál Blantyre-ban? – Finn lassan, szinte vontatottan kérdezte.

- Én nem... de az, aki elmesélte nekem a történetét, ő ott volt akkor - a lány Finn tekintetét kereste, aki csak vonakodva nézett rá; amikor egymásba kapcsolódott a pillantásuk, Eire úgy érezte, mintha kezdené érteni.

- Hogy… hívták?

- Mary Ann Lachlan volt életében, James Kelly özvegye.

Finn arcán sötét árnyék suhant át, ezt Eire még úgy is látta, hogy zuhogott az eső, és bár az udvarház közvetlen közelében álltak, még az ablakokon kiszűrődő fények is alig hatoltak el az őrhelyükig az esőfüggönyön keresztül.

- Ismertem… James… Kellyt… - suttogta Finn, és csak most fordult egészen Eire felé; a lány megdöbbenve látta, hogy az óriás Gangrel a könnyekkel küzd.

- Sajnálom, Finn – felelte a lány; az egykor bányász arcában feketén csillogtak a szemei, ahogyan válaszolt:

- Az újságok közölték a halottak listáját... de Finnegan Duntreath nevét nem fogod megtalálni egyetlen jegyzékben sem.

Eire hallgatott. Tehát Blantyre… igen, emlékezett rá, amikor a Brompton felé menet Finn megemlítette, hogy halandó életében szénbányász volt Skóciában; de nem volt beszédes alkat, és azóta, hogy Atyja és ő idejöttek Londonba, nem is igen volt sok üres órájuk, hogy leüljenek hosszasan beszélgetni.

- Ismertem őket… az arcuk ma is előttem van. James Kelly, Hugh Wilson, William Stevenson…

Abbahagyta, de Eire nem mert közbeszólni. Hagyni akarta, hogy Finn tovább beszéljen, ha akar, mert most már világos volt, hogy a Gangrelnek mondanivalója van.

- Hol találkoztál vele? – kérdezte egy kis idő után.

- Edinburgh-ben. A South Bridge pincéihez volt láncolva a lelke.

- Hogy került oda?

- Azt mondta – felelte Eire, miközben nem vette le a szemét Finn arcáról – hogy a rákövetkező májusban elzavarták őt és még sok asszonyt… elzavarták őket Blantyre-ből, mert nem tudták fizetni a bérletet Dixonnak. Arra kényszerültek, hogy a városba menjenek.

- Hallottam róla – bólintott komoran a Gangrel; ahogy a válla megmozdult, a ruhájából újabb esőpatakok kezdtek csurogni a földre.

Eire megint hallgatott egy kicsit, mielőtt újra megszólalt volna:

- Akartalak kérdezni, Finn. Láttam rajtad, hogy valami nincs rendben.

A férfi a fejét ingatta.

- Nyolcvan éve, Eire. Nyolcvan éve esett meg az a reggel. Holnap már nem látod majd rajtam mindezt, de ma… ma nem tudom kiverni a fejemből azt a reggelt.

- Nem is kell.

- Dehogyisnem, Eire.

- Beszélj, ha beszélned kell – suttogta neki Eire – mert megnémíthat, és egyszer nem fogsz tudni szólni, még ha akarnál sem.

Finn félig csodálkozva, elgondolkodva nézte a parancsnoka arcát; a lány haja mintha egyetlen esőzuhataggá változott volna.

- Aznap estefelé is így esett – mondta aztán csöndesen.

A lány hallgatott.

- Nem számít, meddig élek még – Finn hangja majdhogynem váratlanul érte Eirét – nem tesz semmit, mennyi háború vagy nyugodalmas éj következik, mert azt nem felejtem el soha többet. Azt a reggelt, amikor a robbanás a csontunk velejéig megrázott minket…

Blantyre – gondolta Eire – Wanlockhead után ott végződött halandó életed, Finn.

Eddig még egyszerre ennyit nem hallotta beszélni a Gangrelt, így szomorú csodálkozással fogadta, amikor az suttogva tovább mondta:

- Az egyik akna beomlott, reménytelen lett volna több száz méter mélyre ásni. Az emberek fejüket vesztették. Néhány órán át olyan sűrű és fojtó volt a fekete hamu és por, ami a levegőben terjengett, hogy alig bírtunk úrrá lenni a fuldoklásunkon.

- Tehát te nem voltál odalent.

- Nem - rázta le a fejéről a szemébe csorgó vizet - néhány órával korábban, hajnaltájt érkezett vissza az éjszakai csoport. Aludni készültünk, amikor a tárna berobbant. Az egész környék reszketett, mintha zokogás rázná.

- Fejvesztett káosz. Tanácstalanság. Óriási kétségbeesés… a feleségek, gyerekek - az asszonyok is, mint Mary Ann Lachlan, perceken belül ott voltak a kettesnél és a hármasnál. Nem mintha a nyugodtságunkkal bármelyiküket megmenthettük volna…

- Megkíséreltétek, igaz?

- Hogy gondolod, hogy meg sem próbáltuk? – Finn tágra nyílt szemmel nézett rá – A második akna még nyitva volt, bár ott is ásnunk kellett, ásni, mintha valami mérhetetlen sírgödörbe ereszkedtünk volna le. Olyan forróság volt, és olyan mérhetetlen, fekete sötétség, hogy soha olyat még nem éltem. A tüdőnket széjjelmarta a berobbant gáz levegővel keveredő bűze és a sűrű por. Először olyan volt, mintha kézzel is el lehetett volna hajtani magunk elől. Bár megtehettük volna...

- A kísértet azt mondta, senkit nem sikerült megmenteni.

- Nem – rázta a fejét az óriás Gangrel, és a hangjából megrendültség sütött; Eire látta, ahogy az ujjaival a fegyver csövét szorongatja – Pedig megpróbáltuk. Nem tudom, miért, pedig tudtuk, hogy értelmetlen. A metán a kettes és a hármas között robbant be nagyjából félúton. Abban reménykedtünk, hogy azonnal meghaltak, mert…

Megakadtak a szavai; a lány csak alig mozdította el a fejét, és látta, hogy a hatalmas Gangrel lehajtja a fejét, és az ajkai hangtalanul mozognak; Finn talán tudatában sem volt igazán, hogy ő most valójában hangosan gondolkodik.

- Mentettünk egész nap, ástunk mint az őrültek, de csak holttesteket leltünk. Az elsőket aznap este hoztuk föl, de akkor már ömlött az eső, még rosszabb volt a helyzet. Néhányan majdnem ott maradtunk. Akkor Dixon leállíttatta a mentést.

- Miért?

- Azt mondták, veszélyes… de én azt mondom, azért, mert gyorsan nyilvánvalóvá lett volna mindenki számára, micsoda hiányosságok felett hunytak szemet a bánya vezetői… Olyan veszett dühöt láttam akkor az emberek szemében, Eire, amitől ma is a félelem kerülget; pedig akkor se élő nem voltam, se holt. Mit számított, velünk mi történik; úgy ástunk, hogy tudtuk, ha maradtak is életben a robbanás után, nem élhetik meg a másnapot.

- És veled mi történt?

- Blantyre engem is akart, de nem kapott meg. Egy gerenda… elengedte magát odalent. Nem látszott – talán ha látszik, sem vesszük észre akkor, őrültek voltunk mind – de bizonyosan végig volt már repedve az elejétől a végéig, és… már nem számít. Azóta sokszor gondoltam úgy, sötét órákon, hogy jobb lett volna nekem is. Huszonkét évig voltam bányász, úgy illett volna, hogy ott is haljak meg, a tárnában. Nézd el nekem ezeket a gondolatokat, Eire. Nem sokszor gondolok rá ma már, de amikor eszembe jut, szörnyű emlékek gyötörnek. Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem haltam meg odalent, s azt is, miért nem tudom őket elfelejteni. Ők legalább békében nyugszanak.

Ne tőlem kérdezd – gondolta szomorúan Eire – Én sem vagyok képes megszabadulni kísértő rémeimtől, akkor sem, ha mégoly hatalmasnak is tartotok engem…

Pár percig ismét hallgattak; a zuhogó eső hangját figyelték, és éles érzékeikkel az éjszakai égbolt zajait kutatták. De talán még mást is…a hatalmas Gangrel bizonyosan.

- Ostoba gondolatok, igaz, parancsnok? Nagytiszteletű Atyád bizonyára megfeddene, s bizonyára te sem szívelheted az efféle elmélkedést.

- Bölcsnek neveznéd-e Atyámat, ha úgy gondolkodna, mint ahogyan te hiszed?

A Gangrel ránézett.

- Atyád bölcsessége nem attól függ, hogy én mit gondolok.

- Atyám bölcsessége és jósága azon áll vagy bukik, hogy mit gondol az efféle történetekről és az efféle gondolatokról - felelte a lány - és ha nekem mondod, olyan, mintha neki mondanád; s amit én mondok neked, olyan, mintha ő mondaná. Tudom, hogy nem kérhetek bizalmat azonnal, ezt már Rodericknek is mondtam... de ha elhiszed nekem, hogy semmi hatalmasság nem menekülhet meg azoktól a gyötrő kételyektől, amikről az imént beszéltél, talán könnyebbnek érzed majd a lelkedet.

Finn a lány arcát fürkészte elgondolkodva, próbálta kibogozni a szavak értelmét.

- Neked van szád, hogy beszélj a szellemekkel – mondta aztán lassan, a fejét ingatva a férfi – talán te megnyugvás lehettél volna számukra, odalent a mérhetetlen sötétben…

- Lementem volna, ha megadatik.

- Tudom, parancsnok – a férfi szája szegletében halvány mosoly jelent meg – vannak legendák, amik igaznak bizonyulnak. Mégis, hosszú történet ez. Talán máskor.

- Napkeltéig még van egy kis időnk, Finn – suttogta Eire, és a hátuk mögé, az udvarház felé intett – este káosz lesz, és holnap már nem ugyanazt a történetet mondanád el, mint ma.

A férfi bólintott.

- Huszonkét évig voltál bányász? – kérdezett aztán Eire – az rengeteg idő.

- Tudod, hogy nem én voltam a legfiatalabb? Én kilenc évesen kezdtem, de Wanlockheadben voltak nálam fiatalabb fiúk is.

- Wanlockhead.

Eire nem akarta kimondani, a szó mégis kibukott az ajkain, erőszakosan, önálló életre kelve; ahogy kimondta, olyan volt, mint egy súlyos kijelentés, mint valami halálos ítélet.

Finn ránézett.

- Tehát valóban ismered a helyet. Gondoltam.

- Ennyire kiismerhető volnék?

- Nem, Eire. De vannak olyan pillanatok, amikor beszélsz úgy is, ha nem mondasz semmit.

A lány Finn arcát nézte. Az jutott eszébe, hogy ilyen gondolatokat senki nem nézne ki egy bányászból… vajon milyen lehettél azelőtt, Finn?

- A helyet magát nem ismerem – bólintott végül – de tudom, hol van.

Finn bólintott.

- Egyszer láttam bányászokat. A tanyán, ahol él... a falu felé vezető út mellett volt a határa. Egyszer meglestem őket. Nagyok voltak és komorak.

Eire egy pillanatra megszédült. Mikor is volt ez? Abban az évben, amikor…

- Ott éltél, Wanlockhead mellett? – kérdezte Finn.

- Egy darabig – vágta rá röviden Eire, de ahogy a parkoló távolabbik végébe bámult, már látta maga előtt azt az egykori menetet, és látta magát is, ahogy a rozzant kerítésnek támaszkodik… olyan élesen látta, mintha hirtelen száz évet repült volna vissza az időben, és érezte, ahogy felsérti a bőrét a kerítésből kiálló rozsdás szög... nem akart lenézni a kezére, mert tudta, hogy nem vérezhet, most nem, mégis érezte a keskeny vércsíkot lecsurogni a tenyerébe, még a szagát is érezte, ami betöltötte az orrát, és amitől a Fenevad odabent megvadulva rázta meg a láncait.

- 1855 tavaszán volt – mondta Finn, és ez az egy évszám, amikor a férfi kimondta, úgy rántotta vissza Eirét a valóságba, hogy szinte fájt – ezt azért tudom, mert rá volt vésve a sírkőre. Nem tudtam én se írni, se olvasni – zavart félmosoly bújt meg a szája szegletében – de később megtanultam a számokat, és erre emlékszem.

Eire hallgatott. 1855-ben. Minden vég és minden kezdet évében…

- Akkor… lettél bányász?

- Akkor lettem árva. Apám akkor halt meg, én meg egyedül maradtam. Apám testvére meg éppen akkor indult a kompániájával a falunkból a bánya felé, ahová felfogadták őket; magával vitt. Hát – vont vállat Finn – ha ő nem visz Wanlockheadbe, talán azon a télen meghalok.

Eire nézte a férfit, ahogy beszél, az arcvonásaiban kutatta az emlékeit, milyen lehetett ismeretlen férfiakkal elindulni egy idegen, sötét világba… az eső rendíthetetlenül zuhogott tovább, de a lány nem tudta nem látni lelki szemei előtt, ahogy Finn, ez a hegynyi óriás, egy riadt és zavarodott kisgyerek, akinek az élete ugyanazon az évben fordul sötétségbe, amikor az övé…

1855 tavaszán. Tavasz volt, amikor a kerítés mellett állt, és az elvonuló bányászokat nézte.

Volt velük egy kisgyerek. Egy szőke kisfiú, tízévesforma.

Káinra.

Eire tágra nyílt szemmel bámult a Gangrelre.

- Sok mindent gyorsan kellett megtanulnom, Eire – a férfi nem vette észre, milyen tekintetet vet rá a lány, úgy folytatta - de mondom, a történetemben nincs semmi rendkívüli. Már így is sokat beszéltem.

Eire nem tudott szólni, belefeledkezve bámulta Finnt, és kutatta az arcvonásaiban azt, amit most hirtelen megsejtett; csak intett a férfinak, folytasd, Finn, már hogyne lenne rendkívüli…

- A tárnákban sok legenda él. Az öregebb bányászok olyanoknak tűntek előttünk, gyerekek előtt, akár a varázslók – ismertek minden járatot, minden mesét, szörnyeket, koboldokat, tündéreket. A történetek leginkább szomorúak voltak – bolygó lelkekről, szellemekről – de akkor ez nekünk talán fel sem tűnt. Még ha keményen dolgoztunk is, és felnőttként bántak is velünk, mégiscsak gyerekek voltunk. Szerettük a kísértethistóriákat. Aztán néhányat magunk is megtapasztaltunk később, és sok már nem tűnt mesének. De azért azt, ami Blantyre után történt… azt, még ha tudatlan bányász voltam is csupán, nem hittem volna valóságosnak.

- Folytasd – suttogta Eire, és a puskájába kapaszkodott.

- Lanarkshire-ben sokfelé dolgoztam, míg végül Blantyre-ba kerültem. Aztán jött a robbanás… és azt hittem, akkor, amikor az első holttesteket megtaláltuk, azt hittem, mindennek vége lesz. Éreztél már ilyet, Eire? – szinte álmodozva tette fel a kérdést, a szeme valahova a semmibe révedt – Hogy olyan erősen tör rád a halálvágy, hogy szinte magadhoz hívod?

Káinra, Finn, hogy jut ilyesmi az eszedbe? Hiszen mindannyian érzünk valami hasonlót, mind, akik megszűntünk élőnek lenni, mind, akik láthatatlanul rejtőzünk az emberek között...

- Igen – mondta halkan – tudom, miről beszélsz.

- Hát én akkor nem tudtam, mit érzek – folytatta Finn – csak a mérhetetlen keserűség gyűlt a torkomban, mint valami méreg… amikor sokadjára mentünk le, és már este volt, és az eső ugyanúgy esett, mint most… akkor omlott rám a tető. Csak másnap tértem magamhoz, amikor már kihoztak; valami hordágyon feküdtem egy sátorponyva alatt, és nem tudtam mást, csak figyelni az akna száját, ahonnan egymás után bukkannak fel a holttestekkel a bányászok. A fejemet sem bírtam elmozdítani, szerintem azt hitték, én is meghalok. A testek több sorban feküdtek a téren, és az a sírás, Eire, az a keserves jajgatás… - megrázta a fejét – csaknem bele lehetett bolondulni. A sorok olyan hosszúak voltak, hogy el sem tudtam volna odáig számolni; mozdulatlan, halott testek, amiket hamar belepett a sár…

- Hát miért nem vitték el őket?

- Az azonosításra vártak. És egyre több lett belőlük. Nem tudom, mi történt a következő napon. Csak feküdtem mozdulatlanul, és azt kívántam, bár vakultam és süketültem volna meg. Nyolcvan esztendeje ennek, de ha napkeltekor lefekszek, ugyanazt fogom érezni és látni, mint akkor… tudom, nem vagyok már Gyermek, hogy ily nagyon ragaszkodjam halandó életem foszlányaihoz, és bár tehetném, hogy megszabadulok tőlük örökre. Bár tehetném. Parancsnok... te hogy csinálod?

Eire összerezzent. Még mindig érezte a tenyerén a lecsurgó vércsíkot, miközben azt a szőke kisfiút bámulta.

- Sehogy – suttogta – sehogy.

Finn ránézett. A lány kissé furcsán tartotta az egyik kezét, tenyérrel fölfelé, az esőbe.

- Túl sokat beszélek.

- Túl keveset, Finn.

Az óriás szomorúan mosolygott.

- Akarod tudni a történet végét is?

- A kezdetét. Ennek ma hajnalban van itt az ideje, nem igaz?

- De – a Gangrel bólintott, és elnézett a parkolóban minden irányban – Asker mindig azt mondja, ha a halandók ismernék a halál valódi természetét, sokkalta jobban vágynának rá. Hát én vágytam. Azt hittem, ott, bámulva a testeket, ott megismertem, mi a halál.

Eire összeszorította az öklét, és zsebre dugta a kezét. Nem lehet véletlen, hogy ez a hajnal is így, most történik…

- Aztán, amikor Dixonnak és az embereinek a viselkedését láttuk, elhatalmasodott rajtunk a düh. Az én csoportomból megmaradt mindenki. Én meg nem haltam meg, bár mozogni alig tudtam. Tennünk kellett valamit.

- Sztrájkba kezdtünk. Eltorlaszoltuk az aknák lejáratait. Dixon a csendőrséget meg a bányaőrséget küldte ránk. Azt akartuk, hogy ez soha többé ne történhessen meg… jobb körülményeket, biztonságos munkát akartunk, semmi mást, nem gondoltunk az erőszakra, hiszen puskánk sem volt; de az első csendőrgolyó által kiontott vér mindent megváltoztatott.

A parkolóban hallgatag csönd volt; a hátuk mögül, az udvarházból beszélgetés, poharak csörrenésének leheletfinom hangja szűrődött ki, Eire mégis mást hallott. Puskalövéseket. És panaszos éneket. „But that time is past, and the glen is now gloomy…”

Megrázta a fejét.

- Folytasd.

- Nem volt visszaút. Mindannyian zavarodottak voltunk. Tudtad, hogy Skóciában a szénbányászok rabszolgái voltak a bányatulajdonosoknak? Talán a keserűség az értelmetlenül elveszített bajtársaink felett. Talán a kétszáz élettelen test őrjítő látványa. Nem tudom – Finn lassan mondta, nehezen - nem tudom, mi vett rá minket, mert megmenteni vele már nem tudtunk senkit.

- Mészárlás volt?

- Nem volt puskánk – ismételte a férfi – a csendőrök bekerítettek minket. Aki tudott, menekült. Én is menekültem, be az erdőségbe, a mérhetetlen sötét farengetegbe…

- A rémek hazája, Finn.

A férfi úgy nézett rá, mintha valami nagy és komoly titkot őriznének közösen, s ez csak most válna számára nyilvánvalóvá. Ez a lány pontosan tudta, miről beszél.

- A vérem szaga vonzotta oda – és az óriás megborzongott – és nézte a haldoklásomat. Akkor kegyetlennek gondoltam. Kegyetlenül gyönyörűnek. Olyan volt, mint egy látomás.

Atyám talán ismerte – gondolta Eire.

- Aztán hamar megtanultam, miért tette. Meg akarta mutatni, mi a vég. Nem az, amit én vagy más annak hittünk. Azt akarta, ne csak sejtsem, mi az a halál – hanem tudjam, érezzem, tapasztaljam meg minden tagomban. Aztán magához Ölelt.

Pár pillanatig csönd volt. Nagyobb csönd, mint amilyennek kellett volna lennie.

- Magdalene volt a neve. Jó Atya volt, jó nevelő. Glasgowban élt, de nem volt városi fajta. A vadon volt az otthona. Londonba hozott.

Eire bólintott.

- Nagy tekintélye volt a Gangrelek körében akkoriban; az ő közbenjárásra lettem Hercegi testőr.

- Hercegi testőr?

- Nem sokáig. Amikor Atyám meghalt, és már nem védelmezett sem hírneve, sem személye, hamarosan módját találták, hogy elűzzenek. Akkor Roderick és Asker volt, akik befogadtak.

- Gondolom, nem sajnáltad túlságosan, hogy kiraktak.

Az óriás a beszélgetésük óta talán először mosolyodott el őszintén.

- Nem. És azóta, hogy te itt vagy, őszintén örülök neki. Eire – a férfi most fordult csak felé egészen, a tekintete tiszta volt – köszönöm, hogy arra kértél, beszéljek. Köszönöm, parancsnok. Nagyon jót tettél vele nekem.

Eire mosolyogni próbált, de úgy érezte, csak félmosolyra futja – túl sok mindent hallott, sokkal többet, mint amennyit a férfi valójában elmondott.

- Rendben leszel? – kérdezte.

- Most elvetted a rémálmaimat – mondta Finn, és Eire úgy érezte, pár pillanat alatt ismét visszaváltozott a szűkszavú Gangrellé, aki eddig is volt.

- Jól van. Akkor menj, és küldd ide Beslant, te meg pihenj le. Mondd meg a többieknek is, hogy még nincs vége a kálváriának.

- És veled mi lesz?

- Itt van a Primogén – Eire a háta mögé bökött – és azt akarom, hogy Beslan találkozni tudjon vele, ha lehetséges. Erre vár mióta.

- Valóban – Finn mosolygott – Ideküldöm.

Vállára vette a puskáját, és elindult; pár lépés után visszafordult, ránézett Eirére, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak nézte, majd megfordult, és elballagott.

Eire kivette a kezét a zsebéből, és kinyitotta az ujjait. Nem tévedett, a régi seb ott volt, és vérzett. Az ajkához emelte a tenyerét; az esővel keveredett vért ízlelte.

Káinra. Több mint száz éve volt, egy másik életben, egy halállal és egy ébredéssel ezelőtt. Nem lehet, hogy ez történik. Álmodom.

A szemébe csurgott az eső, és ettől úgy érezte, neki is sírnia kell, nemcsak az égnek, amely talán a blantyre-i halottakat és az Edinburgh-ban rekedt kísérteteket siratta.

Milyen igaza volt Necrisnek. Mindenki tele van keserűbbnél keserűbb történetekkel…

Nyílt az ajtó, és egy alak lépett ki rajta, az orra alatt káromkodva; Eire összerezzent, és ösztönösen emelte a puskát, hogy lőjön.

- A szentségit ebbe az egészbe – az alak szinte belebotlott Eirébe, aki a lépcső alján állt a puskájával; a férfi dühösen fölemelte a fejét, és már kicsúszott volna a száján egy újabb káromkodás, amikor ráébredt, hogy kivel áll szemben; az arcáról egy pillanat alatt eltűnt az ingerültség.

A New York-i Brujah Primogén volt. Eirét szinte mellbevágta a hirtelen látvány; semmi kétség, őt látta maga mellett abban a látomásban; most, hogy egészen közelről figyelhette meg a férfi arcvonásait, már teljesen bizonyos volt. Reszketés futott végig a tagjain a gondolatra.

- Méltóságos Uram – fejet hajtott.

- Hölgyem! – a férfi úgy meglepődött, hogy elfeledkezett a szokásos illendőségről - Lord Armageddon Gyermeke mit keres idekint ebben a rohad… esőben?

- A biztonságukat őrzöm, Uram. Miben segíthetek? – Eire ismét fejet hajtott, és elnyomott egy halvány mosolyt. Mintha csak Beslant hallaná. Ilyen sokat lógtak volna együtt?

- Hülyeség. Rommá van ázva, Hölgyem. Jöjjön be a köreinkbe, tán a hangulat is megjavul valamelyest.

- Nem tehetem, Uram. Nem hagyhatom el az őrhelyem.

Blackmore megint mondott volna valami cifrát, de inkább nem szólt; ahogy végignézett a lány arcán, komoly, hivatalos arckifejezésén, az alakján, ahogy kihúzza magát, és az oldalához szorítja a puskáját.

- Szép fegyó – vigyorodott el, és abban a pillanatban tudta, hogy menthetetlenül kiesett a méltóságos Primogén szerepéből.

Eire arcán halvány mosoly suhant át.

- Legalább a tető alá – bökött a háta mögé, a lépcső tetejére a férfi – Amúgy is beszélnünk kell. A puskáról.

Eire egy pillanat gondolkodás után bólintott; felléptek a néhány lépcsőn, és beálltak a széles tető alá a szárazra. Eire átvette a puskát a bal kezébe, és kisöpörte vizes haját az arcából.

- Beslan megírta, hogy volt némi gond.

- Sajnálom, Uram, hogy fölöslegesen zavartam Önt. Ne nehezteljen Beslanra, kérem. Mondtam neki, hogy nem jó ötlet Önt ilyesmivel zaklatni.

A Primogén hangosan felkacagott.

- Már hogyne neheztelnék rá, a fene megette! Alaposan beletaposott az önbecsülésembe, haha. Azt hittem, olyan puska nincs, amit én nem ismerek, erre jön, és az orrom alá tolja ezt - meglapogatta a mellénye zsebét, jelezve, hogy ott hordja a rajzot – szóval, miről van szó? Őrülten felpiszkálta az érdeklődésemet, Hölgyem.

Maga is az enyémet, Uram – akarta mondani Eire, de még időben visszanyelte a szavait.

- Kissé nehéz volna elmagyarázni… - mondta habozva – emellett nem hinném, hogy a Primogén Urak örülnének, ha idekint vesztegetné az idejét, Uram.

A Brujah komoly arccal ránézett, aztán némi sértettséggel a hangjában megszólalt.

- Nem hiszem, hogy bármelyikük szólni merészelne az ellen, hogy Lord Armageddon Gyermekével beszélgetek, vagy tévednék?

Eire egyik lábáról érttette súlyát a másikra, és félrenézett egy pillanatra. Most mégis mit mondjon? Itt beszélget a zuhogó esőben a Kamarilla Bástyájának jobbkezével, egyszerűen NEM mondhatja azt, hogy hé, rólad álmodtam, volnál szíves megmagyarázni, mit jelent ez?

- Én is úgy gondoltam – bólintott Blackmore, a számára megfelelőnek vélve Eire hallgatását – Gordon amúgy is sokkal jobb beszélgetőpartner a bentieknek, ő olyan… politikus, na.

- Talán szót kíván váltani a barátjával, Uram – Eire összepréselte vékony ajkait - Elküldettem érte.

Blackmore elismerően fejet hajtott.

- Köszönöm a figyelmességét, Hölgyem. Igen, szeretném szétrúg… beszélni szeretnék vele, igen, de előbb Önnel, ha nincs ellenére.

- Ahogy kívánja – adta meg magát Eire.

- Szóval – a férfi az ujjaival szétborzolta vizes haját – a puska. Tudhatnék róla valami közelebbit? Hol találta? Mert én azt Beslannak is megírtam, hogy szerintem nem létezik. Vagy ha mégis, akkor nekem kell.

- Ismerjük egymást, Uram? – kérdezte hirtelen Eire, de abban a pillanatban meg is bánta a kérdést. Milyen végtelenül ostobán hangzik ez az egész! Hát persze, hogy nem ismerjük egymást.

A Primogén csodálkozva nézett rá.

- Ezt… hogy érti? Személyesen aligha ismerhetjük egymást, hacsak azt nem veszem, mennyit írt Ról... Önről az a hülye Beslan haverom…

A lány megrázta a fejét.

- Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el anélkül, hogy különös gondolatai támadnának rólam, Primogén Úr.

Hát, ezzel már elkéstél, Hölgyem – gondolta magában Blackmore, és eleresztett egy vigyort.

- Hölgyem – közelebb hajolt hozzá, és bizalmasan mondta – Azt hiszem, maga nincs tisztában saját személyével és helyzetével.

Dehogynem. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mennyi mindenki kíván engem a pokol mélyére.

- Ön, Hölgyem, Lord Armageddon Úr Gyermeke, és ezzel mindent elmondtam, felesleges szócséplés nélkül. Számomra megtiszteltetés, hogy egyáltalán találkoztunk, és dumál… beszélhetünk. Látja, Hölgyem? - mosolygott – Tárgyalóasztalok, blah. Puskaporszag? Torkolattűz? Mindjárt más. Meséljen.

Eire bólintott. Megfordult, elnézett abba az irányba, amely felé Finn távozott, és amerről Beslant várta. Jöhetnél már, és kimenthetnél ebből az egészből – gondolta. Az világos volt, hogy a Primogén magasról tesz az illemre és hasonló, számára, úgy tűnik, kellemetlen formaságokra, ettől függetlenül azonban nem teheti meg, hogy ráront, és az utóbbi idők különös eseményeinek egyik legfurcsábbikát, ezt az álmot, vagy mit, a nyakába zúdítja... nem lehet. Jól mondta, Primogén Úr, Lord Armageddon Gyermeke vagyok, és a név kötelez... Visszanézett a Primogénre, és úgy mondta:

- Ha úgy tetszik, álmodtam az egészet. Úgy értem, láttam… és úgy véltem, talán…

Nem, azt sem mondhatom, hogy minden álomnak és minden látomásnak jelentősége van, nem mondhatom anélkül, hogy ne hangozna valamiféle olcsó spiritiszta kerítőszövegnek. Beslan, hol késel?

Blackmore megborzongott. Azt nem állította volna, hogy megijedt, de azért valami hideg végigfutott a tagjain. Álmok. Lord Armageddon Gyermeke maga áll előtte, és álmokról beszél. Beslannak igaza volt, ez a lány tényleg elég… ijesztő.

- Látja, Uram – mondta Eire, félreértelmezve a férfi hallgatását – meglehetősen különös.

- Ó, igen – vágta rá rögtön Blackmore – de értem… vagy megpróbálom, Hölgyem. Jó sok mindenkitől utánakérdeztem, van-e ötletük – megvakarta az állát – De mindenki tanácstalan volt. Mindazonáltal, azt hiszem, meg tudom építeni, ha kell. Érdekelné a dolog?

- Hallottam, Uram, hogy Ön fegyverszakértő.

- Tőle, mi? – Blackmore előremutatott a parkolóra, ahol az esőben egy alak közeledett, akinek fehér haja messzire kiviláglott a sötétségből. Elkiáltotta magát - Beslan!

A Brujah meggyorsította a lépteit, és néhány sietős lépéssel átszaladt a parkolón. Blackmore elément; a lépcső alján találkoztak.

- Keblemre, öregem! – kiáltotta Blackmore - A seggberúgást majd később kiosztom, most túlságosan örülök, hogy látlak!

És valóban megölelte; Eire alig hitte el, hogy egy Primogén ilyesmit tesz, de valóban olyanok voltak, mint két jó barát, akik a rég várt viszontlátás felett érzett örömükben lapogatják meg egymást.

- Haver - Beslannak fülig ért a szája – alig vártam, hogy lássalak. Skubiztalak ám a tetőről, szóval jó messze voltam, amikor megérkeztetek. Hol voltatok olyan marha sokáig, totál untam magam.

- Mit csináltál a tetőn? A sorfalban vártalak, már azt hittem, kivasaltak, vagy ilyesmi.

- Engem? – Beslan sértődött arcot vágott – Eire szerzett pár mesterlövészpus… hé – váltott hirtelen témát, és a lány felé bökött - beszéltél vele?

- Öhm—bólintott a Primogén, és miközben intett, hogy menjenek fel hozzá, még oldalba bökte Beslant, és a fülébe súgta – Fasza puskát hoztam, irigy leszel, öcsém, majd meglátod.

Beslan arcáról nem lehetett letörölni a vigyort.

- Parancsnok – köszöntötte Eirét - Finnből még most is csavarják a vizet odalent. Te azóta is itt állsz?

- A parancs szerint.

- Beszélni akartál velem, azt mondtad, fontos.

Eire beharapta az ajkát, és bólintott.

- Igen, de nem annyira, hogy megfosszalak a barátod társaságától. Uram? – fejet hajtott a Primogén előtt – teszek egy kört a parkolóban. Beszéljenek nyugodtan.

Blackmore hirtelen zavarba jött, inteni akart, hogy nem, erre semmi szükség, akkor azonban nyílt az ajtó, és az egyik komornyik lépett ki az ajtónyílásba.

- Méltóságos Uram – hajtott fejet a Primogén felé – Méltóztasson befáradni, a Primogén Urak kéretik. Azonnal.

Blackmore vállat vont, és Eire elé fordult.

- Remélhetem, hogy még találkozunk, Hölgyem?

- Ahogy kívánja, Primogén Úr – Eire meghajtotta a fejét – Állok rendelkezésére.

- Akkor ma este. Köszönöm, Hölgyem – a férfi intett Beslannak, és kissé dühösen bevágta maga mögött az ajtót. Beslan hatalmas vigyort eresztett el.

-Na, parancsnok, mit szólsz?

A lány szabad kezével megragadta Beslan karját, közelebb húzta magához a férfit, úgy suttogta a fülébe:

- Mennyire ismered a barátodat?

-Ezt meg hogy érted, parancsnok? – Beslan zavartan nézett rá – Mert amúgy egész jól, mondhatni.

- Beslan, komolyan kérdem.

A fehér hajú arca elkomorodott.

- Komolyan mondom. Mi a gond?

- A puska. Amiről beszéltem neked. Az övé.

Beslan megrázta a fejét.

- De ő nem tud róla - ránézett Eirére – Én ezt nem értem.

- A férfi, akiről beszéltem nektek, akinél a puskát láttam. Ő volt.

- Hogyhogy?

- Felismertem, amikor megláttam a kifutópályán. Túlságosan élénken emlékszem a látomás minden pillanatára, különben a puskát sem tudtam volna lerajzolni. Mit gondolsz, hogyan lehetséges ez?

Beslan összevont szemöldökkel nézte Eirét. A lány arcán egyszerre volt zavarodottság, riadtság, és a szemében valami más is – olyasmi, amit Beslan nem tudott megnevezni, de amitől végigfutott a hátán a hideg.

- Hát… talán láttad valahol korábban, és így...

Eire a fejét rázta. Azt akarta mondani, hogy ha így lett volna, akkor ő is megmagyarázza magának, persze, csak különös együttállás. Hirtelen ráébredt, hogy még mindig Beslan karját szorongatja; elengedte a férfit, megint megrázta a fejét, és félrenézett.

- Jobb, ha hagyjuk az egészet.

- Nem, Eire. Neked ez fontos. És hidd el, hogy Blackmore-ban megbízhatsz. Tűzbe tenném érte a kezem. Olyan Vértestvérről dumálunk, akire biztosan számíthatsz, parancsnok. Káin fészkébe is bebújik, hogyha a segítségét kéred. Mondd csak el neki. És - közelebb lépett, suttogta - ő nem kér semmiféle ellenszolgáltatást.

Eire ránézett a Brujah-ra, és elkomolyodott az arca.

- Necrisről beszélsz?

- Róla. Nem tetszik nekem, amit tettél. A Nosferatuk…

- Necris az én hibámból szenved – vágott közbe Eire - kötelességem segíteni rajta. Ha ennek az az ára, hogy lekötelezettje leszek a Nosferatuknak, hát legyen.

- Nem, Eire, rosszul látod. Nézd – Beslan közelebb lépett, hogy egészen halkan beszélhessen – Necris dolgairól az égvilágon nem tehet senki. Még ő maga sem, így aztán majd megoldja az egészet az idő. Ezt ő is tudja. Hidd el nekem, belepusztulna a bánatba, ha tudná, hogy miatta vállalsz ilyen kockázatokat.

- De nem tudja meg – a lány szigorú arccal nézett rá.

- Tőlem nem – Beslan bólintott - De engem nem csak ő érdekel, hanem te is, parancsnok.

- Velem nem szükséges...

- A francokat nem – vágott közbe a férfi – Jó, tudom, olyan vagyok, akiről nem sok józan észt vagy komolyságot lehet feltételezni. De ez nem jelenti azt, hogy nem éltem meg a magam poklát, és ne tanultam volna meg a dolgokat a maguk helyén kezelni. És látok, igenis látok, még ha azt is hiszik rólam egyesek, hogy vakká tett az, hogy nem nőttem fel soha - keserűen elmosolyodott - parancsnok. Én látom, mi van, és aggódom. Ha te ott vagy mindenkiért, és az életedet áldozod mindenkiért a kotériában, úgy igazságos, hogy mi is megtegyük érted ugyanezt.

- Az én dolgom, hogy épségben megőrizzek mindenkit, Beslan. Ha már úgy történt, hogy Lord Armageddon Gyermeke vagyok, és hatalmat kaptam a kezembe, használni is fogom, hogy...

- A szentségit, Eire! – Beslan elfeledkezett a suttogásról, el arról, hogy kivel beszél – Utálom, ha valaki ennyire nem akarja, hogy segítsenek rajta!

- Meg tudod szüntetni Necrisben az érzéseit? – Eire hangjában nem volt indulat, csak hatalmas, mély keserűség.

A fehér hajú megadóan sóhajtott.

- Ne haragudj, parancsnok. Nem akartam…

- Tudom, Beslan.

A Brujahnak szinte fájt a lány mosolya.

- Az a hülye legalább segítséget kért tőlem, azt legalább tudom, hogy hozzá miként nyúljak. De te, parancsnok - a fejét ingatta - mi történik veled? Agyonhajtod magad, hallucinálsz, miközben senki más nem követ. Akarod elmondani?

Eire hallgatott.

- Tudom, hogy nem én vagyok a legideálisabb személy arra, hogy ilyesmiket feszegessünk - Beslan még egy lépéssel közelebb lépett, megérintette a vállát – de azért itt vagyok. Beslan, a gyerek. Hm?

A lány felnézett rá. Elszorult a torka, azt sem tudta, hogyan buktak ki a száján a szavak.

- Ha tudnám, mi történik, elmondanám…

Pár pillanatig nem mozdultak, csak nézték egymást. Beslan megpróbált bíztatóan vigyorogni; közben az eső alábbhagyott, és szinte észrevétlenül váltott át hóesésbe. Először csak nedves, apró szemű havas eső hullott a fekete éjszakai égből, de hamar átváltott sűrű, valódi hóesésbe. Beslan a háta mögé bökött.

- Ha találkozok még Blackmore-ral, tuti pofán nyomom egy hólövedékkel.

Eire önkéntelenül is elmosolyodott.

- Ebből aligha gyúrsz.

- És téged is, ha ellenkezel. Modortalan vagyok, de nekem már úgyis mindegy, nem? – elnevette magát, és legyintett – A fene megette.

Egy darabig nézték a hóesést; ahogy a parkoló távolabbi végében égő lámpák narancsvörös fény átvilágított a fehér fátylon, különösen szép látvány volt. Eire igyekezett nem arra gondolni, hogy odafent Skóciában milyen gyönyörűen hullhat a hó.

- Finn - mondta, egy futó pillantást vetett saját tenyerére, és ránézett Beslanra - elmesélt nekem egy történetet.

- Finn? – Beslan nevetett – Akkor most tíz évre előre elbeszélte az összes mondandóját, és nem halljuk szavát sem.

- Meglehet, hogy így van – a lány valahol hátul, az elméje mélyén hallotta visszhangozni a Gangrel által elmondottakat – Blantyre. Magdalene. Mit mondott nektek ezekről?

Beslan hallgatott egy kicsit, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a sápadt bőrére hulló hópelyhek mintázatát.

- Hát – mondta sokkal halkabb hangon, mint az előbb – nem sokat. De az elég volt. Gondolom, néha jól esik neki beszélni ezekről, mint mindenkinek.

Egymásra néztek.

- Emlékszel, mit mondott neked Necris, amikor ki akartad tekerni a nyakát? Mindenkinek megvan a maga sztorija.

- Én találkoztam vele. Láttam őt.

A Brujah kissé zavartan nézte.

- Ezt meg hogy érted?

- Láttam őt, kilenc évesen a bányászokkal menetelni Wanlockhead felé… Káinra, el tudod ezt képzelni? Egy kedves, szőke kisfiú volt, hátán akkora súllyal, hogy szinte eltűnt alatta - Beslan látta, hogy a lány megreszket – és most itt van, és itt vagyok én is…lehetséges volna, hogy ez a két esemény ugyanazzal a két emberrel esik meg? Lehetséges volna, hogy ő ugyanaz a kisfiú, és én ugyanaz a félhalott vagyok, aki akkor a kerítésnél állt, és az elvonuló bányászokat figyelte? Hirtelen azt sem tudom, mit higgyek…

Beslan hümmögött. A szavak túlságosan is meglepték ahhoz, hogy megkérdezze, mit keresett a parancsnok Skóciában. Meglepték a szavak, és az, ahogy Eire mondta őket. Tíz nap, maga az örökkévalóság – de ő még nem volt ilyen. Tuti, hogy történik valami.

- Mindenesetre… - kezdte, de aztán valahogy nem tudta folytatni. Micsoda történet - gondolta - mennyi minden másként lehetett volna, ha például...

- Hé, Eire. Így talán jobb is, nem? – kockáztatta meg. Eire felnézett rá, és Beslan nem mert volna arra fogadni, mit lát a tekintetében. A lány nagy nehezen bólintott, de nem szólt. Egy darabig Beslan is hallgatott megint; talán mind a ketten azt várták, hogy a másik szólaljon meg előbb. Hiszen mind a kettőjüknek megvolt a maguk története… Beslan egy rövid ideig úgy látta, mintha Eirében küzdene a beszélni akarás a hallgatás szükségével, de aztán a parancsnok csak ennyit mondott, szokatlanul komoran:

- Talán egy napra elég egy szomorú mese.

És hallgatásba merülve álltak tovább az ajtó két oldalán.

[1] Firedamp – skót szénbányászati szakkifejezés, a robbanékony gázok begyűlésére használják. Valószínűleg egy ilyen „firedamp” okozta High Blantyre tragédiáját is.

[2] High Blantyre balladája. Népdal.

Frissítések

2012-02-15T04:28:00.000-08:00

Hamarosan véget ér az Éjféli Lelkek történetének első része.

Ezen alkalomból kissé rendbe szedtem és frissítettem a Háttérinformációkat, valamint a Képeket is (ahová új barátaink és nem barátaink is felkerültek).

Egyben köszöntöm az új és régebbi olvasókat is:)

ps.: A szöveget a korrektoromnak köszönhetően hamarosan végleges változatában olvashatjátok. (A változások legnagyobb része csak technikai/stilisztikai jellegű, ezeken kívül néhány kisebb toldás fog bekövetkezni.)

XXX/2 - War council - The counsel of the Primogen

2012-02-11T16:51:00.000-08:00

Eire érezte, hogy Lord Armageddon szabadjára engedi a hatalmát; az erő betöltötte a szobát, szinte szétfeszítette a falait.

- Amint azt bizonyára sejted – kezdte a férfi az ágy szélére telepedve, amint Eire, arcán a díszes ruha és a parfüm okozta kényelmetlenséggel, leült az egyik fotelbe – hogy ezen a tanácskozáson jóval több minden fog történni annál, mint ami kívülről látható lesz.

- Mint minden olyan gyűlésen, amelyen hatalmasok vesznek részt.

- Egy előadás legfontosabb szereplője leszel, Eire.

- Miért én leszek a legfontosabb? – kérdezte a lány - Hiszen ott leszel Te.

- Engem már ismernek. Azt nem merném állítani, hogy megszoktak – mert azt talán soha nem fognak, de a tudatot, hogy jelen vagyok, gyorsan felfogták. Ennek ellenére pontosan tudják, hogy nem bírnak el velem, bármit mondanak és tesznek, amíg jelen vagyok a városban, úgy fogják érezni, súlyos árnyék nehezedik a vállukra.

- És ez szerencsére így is van.

- Valóban – mondta a férfi - de a hírnévnek megvan a maga átka. A Herceg Úrnak és a Primogéneknek egyszer már kifejtettem, miért jöttünk, de nem vagyok benne bizonyos, hogy mindannyian megértették, és ennek szellemében cselekszenek.

- A Herceg biztosan nem hitte el. Még mindig úgy vélik, a hatalmukra pályázol?

- Nem tudom, mi ingathatná meg őket ebben a hitükben – Lord Armageddon a fejét rázta – de ez most mellékes. Azt tudják, hogy érinthetetlen vagyok számukra; de azt is tudják, hogy a Gyermekem nem az, akkor sem, ha hozzám tartozik, és akkor sem, ha egészen világosan beszéltem előttük Rólad.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Hogy Téged próbálnak majd meg – hogy ki hogyan és miként, az az ő vérmérsékletüktől függ. És nem akarom, hogy fegyvertelenül menj ebbe a csatába.

- Tehát a Herceg valóban igazat szólt, amikor gyakorlatilag megfenyegetett? Hogy helyetted én leszek a céltábla?

- Nem egészen – a férfi ismét megrázta a fejét – Mert ő nyíltan kimondta, ha jól sejtem, hogy azok, akik az én fejemet akarják, veled fognak végezni.

- Megpróbálhatják, Atyám. Örömmel vállalom a kísérleteket – felelte a lány, és rámosolygott Atyjára – és bármit, amit a sors hoz.

- Tudom, Eirém – Lord Armageddon örült, hogy a lány hangjában a méltatlankodás helyét ismét átvette az elszántság – de ez nem ilyen egyszerű. Ezek a Vértestvérek nem karddal és nyílt csatában fognak próbára tenni - és ha a szemükben gyengének mutatkozol, akkor egy szemvillanásnyi idő alatt eldöntik, mi lesz a sorsod. Ne feledd, hogy saját jogon, teljes személyedben és teljes, csorbítatlan cselekvő- és döntőképességed birtokában veszel részt a tanácsban, és ugyanúgy jogod van szólni, ahogyan bárki másnak is.

- Biztos vagy ebben? Én csak egy katona leszek a Primogének között.

- Biztos vagyok benne, mert így akarom – a férfi hangja határozottan szólt, szinte csattant – és azt akarom, hogy ennek megfelelően cselekedj.

- Rendben. Miért mondod most ezt nekem? - Eire összevont szemöldökkel nézte Atyját; Lord Armageddon arca komor volt, és ez nem sok jót ígért.

- Ezek a Vértestvérek nem tisztelnek és félnek semmi mást, csak az erőt. Azt akarom, hogy tudd, nincs miért szégyenkezned, és nem kell eltűrnöd semmilyen sértést, amellyel esetlegesen az egységedet illetik.

- Értettem, Atyám. Számítani fogok erre, és ennek szellemében cselekszem.

- Helyes. Önálló személy vagy, nem parancsolok Neked semmilyen értelemben – ahogyan Lyle erre hivatkozott az első adandó alkalommal, a téma ma is előkerülhet.

- Atyám – Eire előrehajolt a fotelben, a haja előrehullott, eltakarva egy pillanatra az arcát; hátravetette a tincseit, és a férfi szemébe nézett, úgy, amikor csak akkor tette, ha azonnali és egyenes választ akart – én mindezt értem. Sosem tárgyaltam még Primogénekkel Blake-en kívül, de jó tanítómestereim voltak. Az aggódásod nyugtalanná tesz engem.

Tudod, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű tanácsról, érzed, igaz? Érzed, hogy hatalmasabb vagy náluk, és súlyosabb árnyakat hordozol... ha nekem el kell mennem, nincs kire bízzalak, téged kell felkészítselek arra, hogy megállj, ha a világ összeomlik...

Jól van. Messzire mentem. Hiszen elfeledem, hogy a lelkembe látsz.

- Ők ismernek Téged – mondta Lord Armageddon, és a lány komoly arcában, elszánt tekintetében gyönyörködve folytatta – ezért azt akarom, hogy Te is megismerd őket.

Eire halványan elmosolyodott.

- Tehát a Hercegi Ház elárulta neked a titkait?

- Bizonyosan sok mindent óhajtanak kínosan ügyelve elrejteni előlem, mások s önmaguk elől is – de tudod, hogyan működik mindez, ha adott egy ház, ahol sok a szolgáló, s akár csak két nagyhatalmú Vértestvér is összetalálkozik.

- A mi Menedékünkön nem így volt – mosolygott Eire, és hátradőlt a fotelben. Egy perc csönd hullott kettőjük közé, és a csöndben megelevenedtek az emlékeik. A ház, a körül fekvő erdőség, a fenyőillatú sziklák. A könyvek, a fóliánsok, a kódexek. Térképek. Az arab, görög, latin szavak, mint a kísértetmadarak, úgy repkedtek közöttük.

Egymást nézték, és egymást látták – egy másik időben, egy másik helyen. Nem tudta egyik sem, melyik ragaszkodik jobban ezekhez az emlékekhez.

Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz megvédelmeznem Téged.

Mintha a Hármak korholó hangját hallotta volna a ruhák súrlódásának leheletfinom zajában: Mi figyelmeztettünk.

Lord Armageddon megrázta a fejét, és megtörte a csendet.

- Kezdjük a Brujah Primogénnel. Misha Jaruzelskinek hívják.

Eire megadóan bólintott, nyugtázva magában, hogy Atyja, ha ezekről a dolgokról beszélni akar, minden bizonnyal komoly oka van rá.

- Orosz?

- Nem, s valójában nem is ez a neve, halandó életében és Vértestvér létének első időszakában saját nevét használta. Egykor John Fawden volt a neve, katonatisztként szolgált. Azt mondják, értett a hadművészethez is, talán ez volt az oka, hogy amikor a Fletcher vezette brit küldöttség, amelyik Fjodor cárhoz indult, hazatért azzal a kéréssel, hogy tapasztalt katonákat küldjenek Oroszföldre, akik segítenének a hadsereg ráncba szedésében, őt is elküldték. Fawdent megkedvelték a cári udvarban, és sokáig marasztalták, végül, bár hivatalosan soha nem házasodott meg, a hírek számtalan szeretőről szólnak, akiknek a szép szeme marasztotta ott azután is, hogy a számos, korábban vele utazó brit már hazatért. Amikor aztán elszabadult odakint a pokol, már hiába menekült volna. Túl sokáig halogatta az indulást, míg végül 1606 májusában egy éjszakán Moszkvában őt is elérte a végzete.

- A Dimitrij-gyilkosság? Neki mi köze volt hozzá?

- Éppenséggel semmi. Rossz időben volt rossz helyen, vesztére. Az elszabadult káoszban rengeteg idegent mészároltak le az utcákon; ő is köztük volt.

Eire tudta, hogy itt fordult meg a történet, és az igazán fontos – az ő szemszögükből nézve igazán fontos – részek csak most következnek.

- Atyja, akit Misha Jaruzelskinek hívtak, megmentette. Azt beszélik, hogy a Gyermek Fawden rendkívül megváltozott, miután átesett az Ölelésen; Atyja maga is nagy hadvezér volt, varég ősökkel rendelkezett, és az első sorokban küzdött a kulikovói ütközetben; kemény kézzel fogta újszülött Gyermekét, akiről úgy vélte, alaposan eltékozolta a tehetségét nőkre és italra. De ennek akkor és ott vége volt. Jaruzelski kemény katonát – kemény és könyörtelen harcost faragott az Újszülöttből.

- Ismerted, ugye? Mishát.

- Így van – a férfi arca elgondolkodóvá vált egy pillanatra – Kemény katona volt. Ma már sokan nem értenék meg, ha élne.

- Mikor halt meg?

- 1649-ben, vagy röviddel azt követően… legalábbis úgy véljük. Biztosat nem tudunk róla. Amint te is tudod, rendkívül zavaros idők voltak.

Eire nézte a férfi arcát.

- Jó barátod volt, igaz?

- Túl jó barátom ahhoz, hogy ne érintsen meg a halála – mondta a férfi - akkor is, ha nem találkoztam vele csaknem hatszáz éve. Most, hogy itt látom a Gyermekét, különös viszontlátás ez számomra. A Primogén tekintetében őt látom.

- Semmit nem tudtok Misha sorsáról?

- 1649-ben, amikor Alekszej cár visszavonatta a britek minden kereskedelmi koncesszióját, Misha félteni kezdte a Gyermekét. Hazaküldte Londonba, hogy tanuljon s építsen ott kapcsolatokat. Talán egy év telhetett el, és Fawden csak akkor kapta a hírt, hogy Atyja tisztázatlan körülmények között elhalálozott. Nem tudni, a halandók voltak, vagy tengernyi ellensége közül valaki. Fawden addigra már nagyon ragaszkodott Atyjához, és kétségbeesett düh borította el az elméjét. Visszautazott Moszkvába, de kutatásai eredménytelennek bizonyultak; sőt megfenyegették, hogy ha tovább kutakodik, baj érheti őt is. Akkor még Ifjú volt, hírnév és befolyásos barátok nélkül, hagynia kellett a dolgokat, ahogy vannak. De megnyugodni természetesen nem tudott: akkor felvette Misha nevét, és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, ameddig meg nem találja a gyilkosokat.

- Ezt tőle tudod?

Lord Armageddon mosolygott.

- Ne feledd, hogy a Hercegi Házban vagyunk, ahol akkor is beszélnek a falak, ha te nem akarod meghallani. Egyszer találkoztam a Primogénnel itt, e falak között, és azonnal tudtam, kinek a vérét hordozza.

- Elmondtad neki, hogy ismerted Atyját?

- Eredetileg nem akartam.

Eire mosolyogva nézte a férfi arcát. Amióta tudták, hogy kilépnek a Menedékükről, Lord Armageddon nem beszélt önmagáról, csak az egyetlen feladatra koncentrált – de a lány most azt látta rajta, hogy valami ismét megérintette a város védelmén és az ő, Eire sorsán kívül. A lány pontosan tudta, milyen kevés ilyen pillanatot engedélyezett magának a férfi, és azt akarta, hogy beszéljen róla, ha jól esik neki.

- Mit szólt?

- Nem tudom, örült-e neki. Ő is fél tőlem, akár csak a többiek; de bizonyos vagyok benne, hogy bosszúvágya erősebb lesz a félelménél. Misha nem feledte Atyja örökségét, és amint látod, megfelelően kamatoztatta, hiszen Primogén lett belőle. Az évszázadok azonban nem feledtették vele a hajdani veszteségét, és nem csillapodott sem dühe, sem szenvedélye a gyilkos, vagy gyilkosok felkutatására.

- Tehát veszélyes Vértestvér.

- Igen, az. De gyűlöletének tárgya az utóbbi időben elsősorban Dariusra irányul, a Herceg Udvarmesterére. Darius Atyja szintén orosz volt, az Orosz Birodalom egykori legnagyobb fanatikusai közül, és halandó életében is körömszakadtáig védte a hazáját az idegen behatásoktól. Misha úgy véli, Darius Atyja ölette meg az ő Atyját, vagy legalábbis tevőlegesen köze van a halálához.

- Idegengyűlölet?

- Több annál. Úgy tűnik, a két Atyában két külön világ találkozott; noha egykor egy oldalon állhattak az oroszföld védelmében folytatott háborúkban, de mire feltűnt Hmelnyicki, már régen eltávolodtak az útjaik.

Eire az emlékei között kutatott. Hmelnyicki… tudta, hogy hallotta már a nevet, de az utóbbi napok káosza sok mindent elhomályosított az emlékezetében a megelőző száz évben tanultak közül.

- Hmelnyicki, a kozák? – kérdezte végül.

- A lázadó hetman – Lord Armageddon halvány mosollyal nyugtázta Gyermeke emlékezőtehetségét - Mishát elbűvölte a kozákok népének szabadságharca a lengyelek ellen, és teljes szívvel kiállt mellettük; amikor azonban ráébredt, hogy az orosz bojárok megpróbálják a háborút a saját javukra fordítani, és a végső céljuk nem a kozákok segítése, hanem rabszolgasorba taszítása, kiábrándult egykori eszméiből.

- Hát a vámpírurak keleten is ilyen nagyon összefonódnak a halandók világával?

- A világ nem tegnap lett olyan, amilyennek ma ismered – hiába a Maszkabál, ha a hatalmasok érdekei nem változtak, és nem változtak az eszközeik sem. Ez akkor sem volt másképpen, Eire. Misha pedig fájdalmas csalódáson ment keresztül.

- Árulónak bélyegezhették és levadászhatták?

- Talán – a férfi hangja elködösödött egy pillanatra – de most ne erről beszéljünk, számunkra a Primogén az érdekes.

- Számodra azonban a barátod, Atyám. Nem te mondtad, hogy van időnk?

- Már nem sok. Ígérem, még beszélünk erről – mert a tény, hogy Misha Gyermeke itt van, sok mindent megváltoztathat. De most térjünk vissza a tanácshoz. A Mishát Darius ellen fűtő gyűlöletre figyelj oda.

- Igen. Darius hogyan reagál?

- Természetesen sehogyan. Tudja, hogy Misha nem tehet ellene semmit, mert a vádjait nem tudja bizonyítani.

- Elég veszélyes ellentét egy Páholyon belül.

- Így van. De Lyle ragaszkodik Dariushoz, így a kérdés lezártnak tekintett. Még valami Misháról. Azt beszélik, halálosan szerelmes Crescent Moon-ba, a Gangrel Primogén asszonyba, de az nem viszonozza az érzelmeit.

Eire hallgatott.

- Amint látod, Misha robbanékony alkat; kiváló katona, de könyörtelen, ha az útjában állnak. Persze ez a Páholy más tagjairól is elmondható. A Primogén asszony híres szépség volt halandó korában is; Anglia legnemesebb családjainak egyikéből származott, és excentrikus szépségével magára vonta egy Gangrel úr figyelmét. Ne tévesszen meg előkelő negédessége, vagy finom modora – mert olyan a természete, amilyen a macskáké. Magához édesget, ha az szolgálja céljait a legjobban, hozzád dörgölőzik, ha így vagy a hasznára a leginkább, de senkit nem ismer el maga fölött, csak önmagát.

- Ezt is a falak mesélték? – kérdezte a lány. Lord Armageddon mosolygott.

- Befolyása annál nagyobb, mivel a városi vérvonalhoz tartozik, és egykor Nemzője is Primogén volt. Ezen kívül a Főszolgabírót ő jelölte a tisztségre – vele már találkoztál, amikor hoztátok a Hercegnek az ajándékot.

- Emlékszem rá.

- Tőle nem kell tartanod, mert amint láttad is, elismeri másban a tehetséget – de egyébiránt nem sokszor tartózkodik a házban, állandóan úton van. Amint láttam, a Páholyból talán ő az, aki megfelelő megközelítéssel rávehető, hogy a garouk elleni hatékony terv kidolgozásában a segítségünkre legyen.

- Személyes okból?

- Úgy beszélik, igen.

- Ez a ház egy forrongó pletykafészek.

Lord Armageddon halkan felnevetett.

- Jól látod, Eirém. Ami a két Toreador Primogént illeti – Sir Lister, akit a Bromptonban öltek meg, szobrászművész volt, Lyle kebelbarátja – és ha a Herceg nem is mutatja, valóban fájlalja a halálát.

- Akkor miért nem tesz semmit?

- Mert az érdekei felülírják a személyes kérdéseket.

- Csak ennyi?

- Igen. De ne feledd, micsoda súlya és mélysége lehet ennek az egy mondatnak. És Lyle Hercegnek esze ágában sincs a sebezhető hatalmasság látszatát kelteni.

Eirének eszébe jutott, miről beszéltek a kocsiban az Oxhey felé menet.

- Merné ezt a bélyeget Malcolm Úrra is rásütni?

Lord Armageddon halványan elmosolyodott.

- Malcolm Úr egészen más kategória. Ahhoz, amit ő művel, olyan szintű bátorság szükségeltetik, amely kevesek sajátja. Lyle pedig nem ilyen vakmerő - nem ismer nagyobb kényszerítő erőt, mint a hatalom vaskézzel való szorítása.

Eire a fejét rázta, és félrenézett. Érdekek. Érdekek. Hol a város érdeke? A vérbe boruló utcáké? A Maszkabálé?

- És az új Primogén?

- Lucian báró. Kiváló hegedűművész, de esetében se tévesszen meg álmodozó tekintete. Azt mondják, rosszabb a keselyűknél.

- London a politizáló Toreadorok városa?

- Úgy tűnik. A Páholyban nem örvend túl nagy népszerűségnek; többen reménykedtek, hogy Lister halála után nem kerül sor újabb Toreador Primogén választására, mert ezzel a klán egyértelmű fölényt szerez a város irányításában.

- Tehát Listert sem kedvelték?

- Nem, de őt jobban megtűrték, mert tudták, hogy ártalmatlan művész.

- A Herceg megosztozna a hatalmon egy klántársával?

- Nem lehet tudni, miért választotta éppen Lucian bárót, és erről a Páholytagoknak sincsen tudomása. A bizalmatlanság légköre reszket a hatalmasok között, ezt majd magad is megtapasztalhatod.

- Mintha nyitott könyv lenne előtted a ház.

- Neked sem kellene sok időt eltöltened itt, és megtudnál mindent, ami ahhoz szükséges, hogy megfelelően felkészülj a velük való tárgyalásra - Lord Armageddon arcán kétértelmű mosoly suhant át - Rowen Blake urat már ismered.

- Ami őt illeti, a térkép…

A férfi a fejével az asztal felé intett, amely mellett Eire ült; a lány egy bőrbevonatos mappát látott ott.

- Előkészítettem, csak át kell nyújtanod neki.

- Köszönöm, Atyám. Az elmúlt napok kissé sűrűre sikerültek…

- Előttem nem szükséges magyaráznod, Eirém. De előttük sem, emlékszel? Ajánld fel neki, hogy tanulmányozzák át, és ha szükséges, te megmagyarázod, mit miért tanácsolsz úgy.

- És mi lesz a niktukuval?

- A fenyegetés nélkül is jobban összezárnak, ne feledd a csatornabeli támadást. Ami időnk pedig a követség érkezéséig hátravan, arra fordítjuk majd, hogy felkutassuk a lényt. Remélhetőleg Blake e nélkül is érzékeli az idő sürgetését – ha a Primogének közül valaki, akkor ő az, aki igazán tisztában van a támadás kiterjedtségével.

- Csak el ne késsenek.

- Rajta tartjuk vigyázó tekintetünk a csatornán.

- Rendben, a kotéria is ezen lesz. Van még történeted számomra?

- Természetesen. Sir Trevor Etheridge, a Ventrue klán képviselője, a politika másik nagy mestere a Herceg mellett. Ősi nemesi család leszármazottjaként teremtették újjá Anna királynő uralkodása alatt, és csillapíthatatlan étvággyal vetette bele magát a Vértestvér-politikába Atyja oldalán. Megtanulta, hogy a Maszkabál, még ha áthatolhatatlan falnak is tűnhet, korántsem az, és számára lehetőséget teremt a halandó politika olyan mértékű befolyásolására, amilyenről egyszerű lordként nem is álmodhatott volna. György király idejében, tehát már igen korán teremtését követően, nagy hatalomra tett szert, és ezt azóta is kiválóan kamatoztatja. Karrierjében némi törést okozott Atyja kegyvesztettsége és halála, de Sir Etheridge nem csinált problémát abból, hogy gálánsan elfelejtse azokat, akiknek a zökkenőmentes kezdeteket köszönheti.

- Tehát egyértelműen politikus alkat. Mi történt az Atyjával?

- Összekülönbözött az előző Herceggel, de hogy min, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy még néhány nap ebben a házban, és róla is mindent tudni fogok, akár akarom, akár nem.

- Értem. Gondolom, a Herceg nem kedveli túlságosan.

- A Primogén úrnak nagy a befolyása, és a keze messzire elér; kölcsönösen tartanak egymástól a Herceggel. Azt mondják, Etheridge-nek volt némi afférja a Primogén asszonnyal, és akár igaz a hír, akár nem, Misha gyűlöli ezért.

Eirének megfordult a fejében, hogy mégis mi köze van neki mindehhez – Primogének magánéletéhez – egy háború küszöbén, de tudta, hogy Atyja nem véletlenül szánja erre az egyébként igen drága időt. Azok kezében fordul meg a város sorsa, akikről most Lord Armageddon beszélt – és ha azok már várják, hát ő sem mehet felkészületlenül eléjük.

- Victoire Strachleigh-High - folytatta Lord Armageddon – talán a legveszélyesebb Vértestvér mind közül. Misha legalább egyenes, a Herceg pedig kis gyakorlattal kiismerhető; de Strachleigh-High messze földön híres az alattomosságáról. Nagyon vigyázz vele.

Eire beharapta az alsó ajkát. Tudta, hogy Atyja miért mondja ezt.

- A Herceg feltétlen támogatását élvezi, és hatalma a konventuson belül megkérdőjelezhetetlen; azon belül bármit megtehet, és meg is tesz, efelől nincs kétsége a londoniaknak.

- És azon kívül?

- Tekintélyháborúban állnak Blake-kel – felelte a férfi – a Tremere úgy véli, hogy a Nosferatuk információgyűjtésen alapuló hatalma elavult, és újabb utakat is lehetne keresni – amiket természetesen ő találna meg.

- Nyíltan csatáznak?

- Dehogy. De mindenki tud róla, a tegnap teremtett Újszülött is tisztában van ezzel a háttérben zajló pengeváltással. A legutóbbi csatornabeli támadás valószínűleg Strachleigh-High számára hoz pillanatnyi előnyöket.

Eire hallgatott, és az elmondottakat forgatta a fejében. Lord Armageddon nézte őt, és várta, hogy megkérdezze. Megkérdezze, mit tudnak az utolsó Primogénről. De a lány nem szólt semmit; elmerült az erővonalak gondolatbani tanulmányozásában.

- A Malkavita Primogén az utolsó, akiről szólnom kell - mondta a férfi, és a tekintetét Gyermekére függesztette.

- Valóban. Azt hihettem volna, Lyle Herceg be sem engedi őket a tanácsba.

- A jelenlegi helyzet szerint valóban nem. A Malkavita Primogén, akit VX-ként emlegetnek, ez év elején eltűnt.

Eire csodálkozva hajolt előre a fotelben.

- Hogy érted azt, hogy eltűnt?

- VX korábban is megtette, hogy időről időre eltűnt néhány napra, s senki nem tudta, hová ment, vagy mit csinált ezek alatt a kiruccanások alatt; de mindig visszatért. Azt mondják, a leghosszabb idő, amit távol töltött, két hét volt. Soha senkinek nem beszélt arról, mit művelt ilyenkor, de nem is nagyon merészelték faggatni. Ő volt az egyetlen, akitől még Strachleigh-High is félt.

- És most?

- Az év elején, bizonytalan, mikor, egyszerre eltűnt. Először nem vették komolyan, s várták visszatértét; de ennek csaknem tíz hónapja már. A legtöbben úgy vélekednek, hogy VX meghalt.

- Meg sem próbálták felkutatni? A Nosferatuk nem tettek semmit?

- Tettek. Nyoma sem volt sem a városban, sem a Domíniumon.

Eire gondterhelt arccal ült a fotelben. Egy Primogén eltűnése nem játék, hanem véresen komoly dolog; és ha valóban meghalt, az óriási gond.

- Te mit gondolsz, Atyám?

- Annyi ideje még nem vagyok itt, hogy mindent pontosan lássak – a férfi a fejét rázta – de az világos, hogy mindenki megkönnyebbült, amikor nem bukkant fel többet. Természetesen nem mutatták ki, a Tremere Primogén a legkevésbé, ő, aki a legjobban örült annak, hogy VX lelépett a színpadról; de mindannyiuk számára csak előnyöket jelent a hiánya.

- Nem választották meg hát utódját. Ehhez mit szóltak a klántársai?

- Londonban kevesen vannak, és szervezettségük a nullával egyenlő; de a Páholy együttes erejével akkor sem vetélkedhetnének, ha lenne valaki, aki vezeti őket. A Páholy részéről a hivatalos magyarázat az, hogy még mindig várják VX visszatértét.

- Mi sem állhat távolabb az igazságtól, igaz?

Lord Armageddon komoran bólintott.

- VX mindenki szerint igen veszélyes elme, vagy az volt. Már nevének említése is igen sok fejfájást okozott a Primogéneknek, és biztos vagyok benne, hogy mindegyikükben ott motoszkál a kérdés: mi van, ha mégis él, és egyszer visszatér. Azt nem tudom, élhet-e még, vagy valóban elérte a Végső Halál – egy pillanatra ránézett Eirére, és megértette a kimondatlan kérdést - de azt nehezen hiszem, hogy a Páholy bármelyikének benne lehetne a keze az eltűnésében.

A férfi és Eire tekintete összekapcsolódott egy pillanatra, és Lord Armageddonban magasra szökött a félelem, amint meglátta a lány szemében az akaratot.

Tudtam, hogy ezt akarod majd. Hamarabb tudtam, mint te magad.

- Róla nem tudunk többet, egyelőre legalábbis – jelentette ki mintegy zárszóként – ők tehát azok, akikkel hamarosan szemben állsz majd. Ha kérdésed van, ne habozz azokat elém tárni.

A lány hallgatott. Lord Armageddon várt, s közben az arcát fürkészte.

- Köszönöm, Atyám, az információkat, amelyeket velem megosztottál - mondta végül a lány, és elgondolkodva megtámasztva a térdén a karjait, előrehajolt – úgy látom, a Páholy igen veszélyes ellentétek gyűjtőhelye.

- Nem mondanám, hogy inkább, mint bármelyik másik városban.

- New Yorkot kivéve.

- Rendben. New York talán kivétel.

Egy pillanatra hallgattak.

- A háború nem változtat a hozzáállásukon?

- Majd meglátjuk. De kevésbé hinném. Eirém – tette hozzá, amikor látta a csalódottságot a Gyermeke arcán – azért mondtam el mindezt, hogy tisztán lásd a tanács közegét. Sokat beszéltem neked a Menedéken a politikáról, de innentől fogva sem megbeszélésre, sem gyakorlásra nincs lehetőség.

- Nem vallok kudarcot, Atyám – mondta Eire, fölállt, átült a férfi mellé az ágy szélére, és közvetlen közelről nézett a szemébe – Minden rendben lesz.

Ha magába nézett, nem értette a férfi nyugtalanságát; és Lord Armageddon érzései benne ezerszeresükre felerősödve verődtek neki lelke falainak. Úgy érezte, ki kell mondania, hogy nem lesz semmi baj - és eddig úgy is gondolta, de most, hogy ezt az előadást végighallgatta, és látta Atyja szemében a nehezen értelmezhető ködös aggodalmakat, kezdett összeszorulni a gyomra. Tudta, hogy Atyja nem benne kételkedik, tudta, mert azt is pontosan érezte, milyen megingathatatlanul erős a férfi iránta érzett szeretete - s így még kevésbé értette aggodalmait. Utcán és tárgyalótermekben, háború van minden szívben és minden lépcsőfordulóban – vagy ha nem, hát majd lesz, mondta Lord Armageddon a Londonba vezető úton, és Eire nem feledhette a tanítást: az utcákon zajló csata egyenes – megölöd, aki az életedre tör, tiszta sor. De aki a tárgyalószobákban és báltermekben támad rád, arra rámosolyogsz, és megkérded, volna kedve megnézni veled a legközelebbi Lohengrin előadást az operában.

Egymásra néztek.

- Hamarosan kezdődik a tanács.

Eire bólintott és felállt, megigazította a ruháját és magához vette a dossziét.

- Szolgálni jöttünk, nem igaz? És a szolgálat különös helyekre vezérel minket.

Lord Armageddon fölállt és bólintott.

Micsoda megrendíthetetlen erő lakik benned, Gyermekem.

A zsebéből elővette a szobakulcsokat, és intett Eirének; kiléptek a szobából, végigmentek a folyosón, majd le a lépcsőkön az első emeletre, a zárt ajtóig; ott a férfi beleillesztett egy másik kulcsot a zárba, és halkan megszólalt:

- Káin nevében légy üdvözölve a politika csataterén.

Aztán benyitott.

Ugyanolyan folyosóra jutottak, mint amilyen egy emelettel följebb volt, de a hely Eire számára már ismerősnek számított; jobbra néhány méterre nyílt a hatalmas előtérbe vezető árkádos folyosó, az aula és fölötte a kupola, balra pedig a folyosó, ahol a fogadóterem volt, és leghátul az az ajtó, amelyik a Herceg képtárába vezetett.

Az egész ház felbolydult; amint Atyja kinyitotta előtte az ajtót, Eirét szinte mellbe vágta a különböző irányokból a füléhez eljutó hangosabb-halkabb beszéd, a zajok, a léptek hangja – úgy érezte, mintha eddig egy olyan erőtérbe burkolózott volna, amely megszűrt és kizárt minden zavaró külső behatást, s most kilépne ebből, hogy rázúdulhasson minden, amiről eddig nem vett tudomást.

A folyosón díszegyenruhás őr vigyázta az ajtót; azt a ruhát viselte, amit az a férfi, akit annak idején Roderick utasított, hogy vezesse őket a Herceg elé. A férfi vigyázzba vágta magát előttük.

- Nagyméltóságú Uram és Hölgyem – a hangja reszketett – kérem, kövessenek.

Előrelépett, és megnyitotta számukra a fogadóterem ajtaját, aztán az ajtónyílásban félreállt, úgy jelentette a bent lévőknek:

- Méltóságos Uraim, Méltóságos Asszonyom, Lord Armageddon Úr és Gyermeke, Eire.

Azzal csukta is be az ajtót mögöttük, s Eire úgy érezte, hirtelen rájuk borult a fogadóterem barokk falainak fenyegetően díszes négyszöge, a hatalmas kristálycsillárok szemet bántóan szikrázó fénye, s a terem végében álló trón körül elhelyezett asztal és székek mellett álló alakok élesen vizslató tekintete.

- Üdvözlet az éjben! – Atyja hangja olyan volt Eire számára, mintha ebbe belekapaszkodhatna, s elszántságot meríthetne belőle. Lord Armageddon fejet hajtott, és így tett ő is. Nem bánta, hogy a Páholy tagjai nyíltan vizslatják, és kutató tekintetüket ráfüggessztik – biztos volt benne, hogy részben azért tették, mert Lord Armageddonra féltek ráemelni a tekintetüket.

A Gangrel Primogén kecses mozdulattal elnyomta a cigarettáját, és letette elegáns fekete szipkáját a hamutál szélére, úgy fordult feléjük. A Tremere Primogén sötét tekintettel nézett végig rajta, de egyikük sem mert beszélni, amíg Lord Armageddon nem szólt ismét.

- Kérésére, Herceg Úr, eljöttünk mindketten, hogy a sürgető ügyekről szót váltsunk. Ő - fordult egy pillanatra a lány, majd a Primogének felé – Eire, a Gyermekem.

- Nagyságos Hölgyem, Méltóságos Uraim – Eire fejet hajtott előttük; érezte erejüket az övének csapódni, és rengeteg ellentmondásos érzelmet vélt felfedezni ebben a kimondatlan összecsapásban.

A Primogének nagy tisztelettel köszöntötték őket, s amikor közelebb léptek, egyenként bemutatkoztak; Misha szótlanul fejet hajtott, és oldalra lépve, nehezen kifürkészhető pillantásokkal vizsgálgatta Eirét. Legutoljára az Udvarmester és a Főszolgabíró mutatkozott be. A Herceg, aki beléptükkor felállt a trónjáról, most mélyen meghajolt.

- Mélységes nagyrabecsülésünk és tiszteletünk, Lord Armageddon Úr! Üdvözlet Gyermekének is a Páholy köreiben. Köszönet a személyes megjelenésért.

Eirének az előzetes beszámoló alapján nem esett nehezére azonosítani a teremben tartózkodókat; tekintetét mégis elsőként egy olyan alak fogta meg, akinek jelenlétéről Atyja nem ejtett szót; a férfi a Herceg trónusa mellett állt, egész testét eltakaró fekete sivatagi ruházatban, fekete, a szeme kivételével az egész arcát eltakaró kendővel a fején, mozdulatlanságba dermedve, akár egy szobor. Bizonyára ez volt az Asszamita testőr, akiről korábban már szó esett, Arish Saif Syed, az alamuti orgyilkos. Bátor harcos karddal, aki mindenkor győzedelmeskedik – fordította le magában Eire a név jelentését; amikor végigfutott a férfin a tekintete, megállapította, hogy látszólag nem visel fegyvert; Eire azonban még soha nem hallott olyan Asszamitáról, aki akár egyetlen pillanatra is megválna gyilkolóeszközeitől, és fegyvertelenül hagyná magát. A Herceg tehát valóban tett saját biztonsága érdekében.

- Kérem a tisztelt jelenlévőket, foglaljanak helyet – indítványozta a Herceg. Lord Armageddon és Eire tekintete egyszerre futott végig a karszékeken, megállapítva, hogy két székkel kevesebb van a megjelentek számánál. Hogy mindez kinek szólt, elsőre nem lehetett megállapítani, de Lord Armageddon nem sokat habozott; odafordult Eiréhez, és helyet mutatott neki. A lány jól eszébe véste Atyja figyelmeztető szavait az egyenlőségről és a rangok viszonyáról, így nem ellenkezett, és leült, maga mellé téve a dossziét, míg a férfi elfoglalta a tőle jobbra lévő karszéket. Az Udvarmester és a Főszolgabíró hátrébb álltak, míg a többiek is helyet foglaltak. Amíg a kötelező udvariassági köröket futották, Eire jól megnézte magának a tárgyalópartnereket; úgy tett, ahogyan Atyja tanácsolta, és igyekezett tudatosítani magában, hogy semmivel sincsen kevesebb joga, mint nekik. Rendkívüli módon zavarta a leplezetlen érdeklődés, amellyel őt bámulták – még Arish is, ebben biztos volt, pedig félig háttal ült neki – de éppen ezért nézett nyíltan a szemükbe. Meglepődött azon, mennyire nem azt kapta tőlük, amit várt volna magával szemben - a megvetést és a lenézést - de ahogyan hallotta Atyját beszélni, tudta, hogy ha ő nem lenne itt, minden egészen másképp történne. Bár Lord Armageddon mellette ült, Eire valójában úgy érezte, mintha egy hatalmas, megdönthetetlen falként, még inkább pajzsként állna előtte a többiekkel szemben. Az Udvarmester elfordította róla a tekintetét; a Főszolgabíró érdeklődő tekintete bizonyára harci képességeit latolgatta; Primogének szeméből nem sokat tudott kiolvasni. Egyedül a Gangrel Primogén Asszony volt az, aki semlegességnél többet engedett meg magának; a rendkívül elegáns, fekete kosztümjében, a göndör szőke fürtjeivel őt vizslató nő levetette hosszú selyemkesztyűit, azokat a szék karfájára simította, s közben az uralkodó macska tekintetét vetette rá. Ha Eire járatos lett volna a női fortélyok művelésében és az asszonyi gondolkodásban, tudta volna, mit jelent Crescent Moon pillantása: a féltékeny és hatalmát az új betolakodótól féltő asszonyét, aki máris kieresztette ragadozókarmait. Eirének azonban fogalma sem volt az ilyesmiről, így csakis Atyja szavainak fényében értelmezhette Crescent Moon tekintetét.

Arra figyelt föl, hogy a Főszolgabíró szólal meg, bizonyára egy Lyle által feltett kérdésre válaszolván:

- Ahogy parancsolja, Uram – hajtott fejet a Herceg felé, majd rájuk nézett – Elsőként is úgy véljük, mindenkinek szükséges tisztán látnia a városban kialakult helyzetet.

Eire nem nézett Atyjára; csak magában gondolta: végre. Nyílt beszéd.

Csalódnia kellett.

- A felderítőink keresztül-kasul bejárták az egész Domíniumot – testvéreim mindegyike a védelem kiterjesztett karjaként funkcionál. A déli városrészben több helyütt veszélyes gócokat azonosítottunk. Északon a helyzet tiszta és teljes mértékben kontrollált.

Eire fegyelmezte az arcvonásait. A Főszolgabírónak tudnia kell a Blackfriarsról, tudnia kell a Nosferatuk támadóiról! Lehetetlen, hogy így beszéljen a Primogének előtt!

Blake szólalt meg, egy rövid pillantást vetve Eirére.

- Ezzel némileg vitatkoznék, Fey. A Menedékünket ért támadás súlyos kérdéseket vet fel, amelyeket itt és most kell megvitatnunk.

- Egyetértek – a Tremere Primogén kissé előrehajolt a székében, úgy mondta – Megmagyaráznád, Rowen, miként vált ez lehetségessé?

- Természetesen – ha a Nosferatu a tekintetével ölni tudott volna, Strachleigh-High máris halott lett volna – Az idáig vezető események teljesen valótlan kommunikációja, az információk és azok áramlásának teljes zavara, valamint a nem megfelelő helyzetfelismerés vezetett odáig, hogy kis híján odaveszett a vezérkarom és a Menedékem a fattyak tüzében.

Eire döbbenten kapta a fejét a férfira; az nem lehet, hogy így beszéljen a Herceg jelenlétében, akár a mondottaknak megfelelően vélekedik, akár nem, hiszen a Herceg megmondta, hogy nincs baj, és kézben tartják az ügyeket! Egy Primogénje a többiek jelenlétében nyíltan szembemenne Lyle-lal és így fogalmazná meg gyilkos kritikáját?

Amikor a férfi tovább beszélt, Eirének még nagyobb döbbenettel kellett ráébrednie, hogy a szavakat nem Blake mondta – senki nem ejtette ki őket a száján, csupán az ő elméjében születtek meg és hangzottak fel, mint valami segélykiáltás – ne beszéljünk, cselekedjünk! A lány egész testében megfeszültek az izmok, de képes volt uralkodni magán; még Atyja sem vette észre, mi zajlott le benne egy pillanattal azelőtt.

Eire. Szedd össze magad. Minden mozdulatodat figyelik. Csak megfontoltan.

Blake tovább beszélt.

- … a járatokat, ezen kívül nem zárhatunk le minden egyes alagutat, mert eleven börtönévé lennénk saját magunknak. A támadás rávilágított néhány alapvető gondra a Menedékünkkel kapcsolatban, de ez – az arcán valamiféle torz, megjátszott mosoly jelent meg – a klán belső ügye marad.

- Téved, kedves Blake – a Herceg szólt, miközben intett a terem sarkában álló szolgálóknak - nem maradhat a klán belső ügye, mert jelentőségében túlmutathat a csatornákon. A mi feladatunk az, hogy azokat az eseményeket, amelyekkel dolgunk van, egységében tekintsük át, és akár sikeresen elhárult a veszély, akár nem, megtörténhet újra.

- Engedelmével, Herceg Úr – Lord Armageddon hangja olyan volt, határozott és egyszerre fülbemászóan lágy, amilyennek Eire talán még soha nem hallotta – igaza van, hogy a támadás jelentősége nem elhanyagolható a város jövőjére nézve. Még egyszer azonban nem fog megtörténni.

- Lord Armageddon szava a biztosíték – bólintott Lyle, és Eire nem tudta eldönteni, azért mondta-e, mert ezzel lezártnak kívánja tekinteni az ügyet, másra testálva a felelősséget és az ezzel járó gondokat, vagy pedig egy kérdőjellel a mondat végén óriási arcátlanságot vágott Atyja arcába.

- Nem. A Gyermekem szava a biztosíték.

Eire Lord Armageddonra pillantott, mindenki más pedig őrá nézett, magyarázatot várva. A lány hirtelen úgy érezte, egy pillanatra megszédül; arra nem készült, hogy a Primogének előtt kelljen előadnia a terveket, és abban sem volt biztos, mennyire tetszene-e ez magának Blake-nek. Atyja szavaira azonban akkor is vakon rábízta volna magát, ha a biztos halálba vezetik, így ő vette át a szót:

- Kész tervünk van a csatornarendszer védelmére.

Arra számított, hogy a szavába vágnak majd, vagy megkérdőjelezik kompetenciáját, de semmi ilyesmi nem történt; a teremben lévők figyeltek rá.

Eire belül bizonyos volt, hogy Lord Armageddon miatt.

- Megtiszteltetés volt számunkra, hogy akkor és ott a megfelelő helyre vezetett az utunk, és gátat vethettünk a támadó egységeknek.

- Hallottuk hírét – a Gangrel Primogén mézédesen rámosolygott Eirére – Hölgyem, hogy Ön az Árnyakat idézte a csatornába.

- A szükség törvényt bont, nagyságos asszonyom.

- Bátor válasz. Önnek, Nagyuram - fordult egy pillanatra Lord Armageddon felé - vakmerő Gyermeke van. És a vakmerőség sokszor meglepően célravezetőnek bizonyul.

Eire nem egészen értette, miről folyik a diskurzus; csak azt érzékelte, hogy nem a lényeges kérdésekről beszélnek.

- A túlerő ellen másként aligha arathattunk volna gyors és megsemmisítő győzelmet – bólintotta Lord Armageddon - amennyiben kívánják, Gyermekem most is ismertetni tudja a terveket.

- Hölgyem, Hölgyem – Lyle úgy nézett Eirére, mintha régi és bizalmas barátok volnának – a technikai részletektől eltekinthetünk. A fellépése magabiztosságával biztosítja számunkra, hogy a jövőben is kellő megfontoltsággal fogja alkalmazni különös… képességeit.

- Természetesen, Uram.

A lány egy pillanatra összenézett Blake-kel; és bár a Nosferatu arcáról nem tudott leolvasni semmilyen érzelmet, abban biztos volt, hogy a férfi egyáltalán nem szerette volna a terveket most, a közös tanácsban megvitatni, közszemlére téve saját gyengeségük és vigyázatlanságuk következményeit, ezen kívül megállapodásukat sem óhajtotta a többi Primogén elé tárni. Titok éppenséggel nem volt; de a kiszolgáltatottság komoly kényszerítő erő, és mindketten ki voltak szolgáltatva a másiknak.

- Nagyszerű – Lyle hátradőlt díszes karszékében – akkor folytathatjuk egyéb ügyeinkkel. Misha, kérem, az emberei, ha jók az értesüléseim, elfogtak és kivallattak egy Sabbat-katonát.

Jaruzelski komoran bólintott, s csak szemének villanása jelezte, hogy érzékelte Eire hirtelen feltámadt érdeklődését.

- Egy Ventrue antitribu - mondta, szigorú hangjával a szavak úgy pattogtak, akár a kődarabok - egy Fekete Lovag.

- Tűkön ülünk, Misha – a Ventrue Primogén arcát elfutotta a düh az árulók egyikének emlegetésére - miként büntettétek meg a nyomorultat?

A férfi válaszát Etheridge-nek intézte, de közben Eire tekintetét kereste.

- Semmit nem mondott. Kivégeztük.

- Misha, Misha – Strachleigh-High a fejét csóválta – Sajnálom, hogy kissé túlságosan egyenes módszereid nem vezettek eredményre, de úgy vélem, én is tehettem volna egy próbát. Legközelebb, ha ilyen értékes zsákmányod van, gondolj rám is.

Lord Armageddon mindezidáig nem szólt semmit, csak figyelt; Eire követte a példáját, és örült, hogy kapott némi haladékot arra, hogy meghúzódva megfigyelhesse ezeket a Vértestvéreket. Udvariaskodásuk és szavaik mögött a lány olyan mélyen meghúzódó indulatokat és ellentéteket vélt felfedezni, amelyre világos magyarázatot nyújtottak az Atyja által elmondottak. És bár azok az információk is többek voltak, mint amit a Primogénekről a maga erejéből valaha is megtudott volna, minden bizonnyal ennél még többről is szó lehetett közöttük.

- Majd gondolok – vetette oda éppen a tiszteletlenség határán egyensúlyozó hangon a Brujah.

- Helyes – a Tremere szája sarkában egy félmosoly jelent meg – Én tudni fogom, mit kell velük tenni. Ami pedig a Pandereket illeti - folytatta tovább, mielőtt Jaruzelski beleszólhatott volna – akiket állítólagosan ezek a Fekete Lovagok vezetnek láncon, mint a kutyákat, megtévesztően veszélyes népségnek tűnnek. Mi a véleményük?

Akkor fordult Lord Armageddon felé, és tisztelete – vagy félelme – jeléül meghajtotta a fejét; Lord Armageddon ránézett Eirére. Végre a témánál vannak.

- Kézzel fogható és folyamatosan bővülő tapasztalatokkal rendelkezünk, Uram, a Pander család jelenlétéről és tevékenységéről.

- Valóban? – a Tremere felvonta a szemöldökét, de nem mert egy árnyalatnyinál több „ki engedélyezte neked, hogy szólj?”- színt vinni a hangjába.

- Igen. Arra még nincsenek bizonyítékaink, hogy a frissen ölelt Lasombrákkal összehangoltan dolgoznának, de kevés volt az eddig rendelkezésre álló idő. Amit eddig tudunk - szinte hadarta, most, hogy végre eljutottak idáig – az az, hogy kisebb, nagyjából tíz fős csoportokban közlekednek, az esetek többségében egy magasabb rangban álló Sabbat vezetésével.

- Mint valamiféle utcai banda? – kérdezte Etheridge – Hölgyem, ha csupán erről van szó, miért vesztegetjük rájuk az időnket?

- Mert nem csupán szervezetlen utcai harcos csapatokról van szó.

- Mi a bizonyítéka erre? – Jaruzelski éles, szigorú tekintettel bámult rá.

- A Blackfriars melletti összecsapást egy Pander osztag provokálta ki. És több is jönni fog. Az embereim északnak tartó felderítőket figyeltek meg, és a déli városrész tele van a vackaikkal.

A Herceg unottan a tenyerébe ejtette a kezét, és őket nézte. A szolgálók elegáns ezüsttálcán vitae-vel telt poharakat vittek körbe; elsőként a Herceget kínálták meg, majd Lord Armageddont, aki elhárította, Jaruzelski türelmetlen mozdulattal szintén odébb intette őket, és újra Eiréhez fordult:

- Ezt mire alapozza?

- Csak a saját bőrünkön megtapasztaltakra hagyatkozom, Uram, szóbeszédeknek nem hiszek. A Blackfriars-i összeütközésnél a Pandereken kívül tizenegy Lovag volt jelen.

Egy pillanatra csönd lett. Úgy tűnt, ez a szám Jaruzelskit és a Főszolgabírót is meglepte; Fey a Hercegre sandított, a Brujah pedig végigmérte Eirét.

- Arról van tudomása, hova készültek? Feltételezem, nem közösen vadásztak a Panderekkel.

- Közbeavatkoztunk, Uram – felelte Eire, és megint kezdte úgy érezni, hogy elveszíti a fonalat – valójában azt hiszem, véletlenül futottak össze a harcostársaimmal. De ha megtalálom az utolsót, amelyik elmenekült, az el fogja nekem mondani.

- Felismerné, ha találkozna vele? – kérdezte a Brujah.

- Szemtől szemben álltam vele.

Jaruzelski nem szólt többet, csak nézte Eirét, jó néhány másodpercig csak nézte, és a lány, ha nem az elméjében újonnan megfogant gondolattal lett volna elfoglalva, talán még zavarba is jön ettől a tekintettől.

Erre egészen idáig nem is gondoltam. Hogyan lehettem ennyire vigyázatlan?

Eirének fogalma sem volt, hogy a mehetett ki ez a fejéből, hogyan lehet, hogy egyáltalán nem jutott eszébe végiggondolni azt, amit most Jaruzelski felvetett – a Lovagoknak valami fontos célja lehetett, ha ennyien voltak együtt, egy helyen, ráadásul olyan fegyverzettel megerősítve, amelyekkel megvívhattak volna egy kisebb ostromot. Hova mehettek? Eire lázasan lapozta gondolataiban a térképet, csak arra riadt fel, hogy a Gangrel Primogén szólt hozzá.

- Vannak módszerei, kedvesem, igaz? - Crescent Moon, akár egy doromboló, dörgölőző macska, úgy fordult felé; és Eire úgy érezte, a karmai máris a bőrét szántják föl, pedig legalább három méternyire ültek egymástól.

- Katona vagyok, nagyságos asszonyom - bólintott Eire, és fogalma sem volt, mire kellene vélnie a nő kérdését; nem tudta, hogy a mondat és az asszony pillantása annak a hirtelen feltámadó, de annál hevesebb gyanakvásnak szól, amelyet a Gangrel a Jaruzelskire vetett pillantás nyomán érzett. Eire határozottan érdekelte a komor tekintetű Brujah Primogént, és ezt a lányon kívül mindenki más azonnal észrevette.

Crescent Moon halkan felnevetett, elvett egy poharat a feléje nyújtott tálcáról, és a tekintete tovább vándorolt.

- Tehát, Hölgyeim és Uraim – Etheridge szólalt meg - rejtélyes együttműködés mutatkozik az úgynevezett Panderek és a Sabbat között. Mi egyebet tudunk erről még?

A Főszolgabíró és Blake is hallgatott, pedig nekik kellett volna a legtöbb részlettel szolgálni bármiről és mindenről, ami az utcán történik. Eire ránézett az Atyjára; Lord Armageddon bólintott, és néhány szóval elmondott mindent, amit a Blackfriars-i ütközet utáni hajnalban Rivertől megtudott. A Primogének, még a Herceg és Lucian báró is, akik eddig nem szóltak, és láthatóan untatta őket az utcák helyzetének ezen alapos megvitatása, most érdeklődve fordultak a beszélő felé; ha más nem, a hatalmától való félelem és az ebből fakadó tisztelet erre késztette őket.

- Eire harci egységében két olyan személy is található, akik Southwarkból érkeztek, és hetek óta volt alkalmuk a mozgás megfigyelésére – vonta le végül Lord Armageddon a következtetést – az életük múlik rajta, hogy mennyire éberek, és mennyire pontosak a megfigyeléseik. Emellett – tette hozzá - ahogyan Jaruzelski Úr fogott hozzá a Pander-probléma felgöngyölítéséhez, jó útnak tűnik. Egy egyszerű Lovagtól azonban félő, hogy nem jutunk elegendő információhoz időben, és nem tudjuk megnyerni magunk számára az egy lépés előnyt. Ki vezeti a támadást?

A Nosferatu Primogén szólalt meg:

- Ha értesüléseink helyesek – óvatosan fogalmazott, és szánt szándékkal nem vette észre a Strachleigh-High arcán átsuhanó gúnyos mosolyt – maga a Régens nincs Angliában; idejét megosztva tölti ősei birtokain és Franciaországban. A hadműveletek irányítását egy bizonyos John Wilmotra bízta, aki régi bizalmasa.

- Wilmot, Toulouse mészárosa - bólintott Lord Armageddon – Stelian az egyik legjobb emberét küldte ellenünk.

- És mit gondol, nagyuram, mi a stratégiája? Blake úr szerint hónapok óta folyik az úgynevezett offenzíva, mégsem érzékelünk belőle jóformán semmit - jegyezte meg teljesen semleges hangon Strachleigh-High. Eire fegyelmezett vonásokkal ült a karszékében, és egyetlen arcrándulással sem árulta el, mi a véleménye a Tremere kijelentéséről. Mert lehetséges, hogy az atombiztosan védett konventus falait még nem rengették meg a Sabbat ellenük kezdett háborújának lökéshullámai, de a kotéria fájdalmasan megérezte minden egyes megmozdulásukat.

- Nem vonnék le elhamarkodott következtetést. Feltételezem, hogy maga Wilmot nincs itt, valahol a Domínium határáról irányít; nekünk pedig időre volna szükségünk, és azzal kevéssé rendelkezünk. Eire és én minden segítséget megadunk, amely szükséges ahhoz, hogy megismerjük a terveiket, a számunkra szűkösen szabott idő azonban egyelőre csak arra volt elegendő, hogy eloltsuk az ellenség által fellobbantott tüzeket. Ennek – Atyja hangja fokozatosan váltott egyre mélyebbre és komolyabbra - meg kell változnia.

A Primogének hallgattak; csak Misha bólintott sötét arckifejezéssel. Eire hálát adott magában Atyjának, hogy most itt van, és egyetlen szavával rákényszeríti a hatalmasokat annak beismerésére, amit már hetek óta tudatosítaniuk kellett volna; őszintén remélte, hogy valódi cselekvésre is rá tudja szorítani őket.

- Wilmot régimódi stratéga, a kegyetlenség művésze – folytatta Lord Armageddon – minden erőnket összpontosítanunk kell ellene, mert ő nem fogja feladni. Soha nem fordított hátat semmilyen csatatérnek, és nem kegyelmezett egyetlen ellenségének sem. A városostromláshoz azonban nem ért, és úgy vélem, a modern korral egészében véve meg fog gyűlni a baja. Százhatvan éven keresztül aludta álmát valahol Languedoc mélyén. A Régens minden bizonnyal boldog, hogy visszakapta kedvenc vérebét, Wilmot pedig vérre és elismerésre éhezik, de megvan az az előnyünk vele szemben, hogy Önök, Uraim, a modern kor minden tudását birtokolják. Használják ki.

Volt valami velejéig riasztó és félelmetes abban, ahogyan Lord Armageddon, a legenda saját szavaival beszélt háborúról és vérre éhes, ellenséges fenevadakról; a szolgálók is abbahagyták a sarokban az üvegpoharakkal való, halk csörömpöléssel járó foglalatoskodást, és dermedten figyeltek. Arish, a testőr most először mozdult meg a találkozó kezdete óta; Lord Armageddon felé fordult, és kutató tekintetét rávetette a férfira.

- Méltóságos Uram - a Herceg mosolya kissé halványra sikerült ugyan, de igyekezett magabiztosságot sugározni – az Ön jelenléte valóságos áldás a városunkra nézve.

Mindketten tudták, hogy a Herceg éppen az ellenkezőjét gondolta; de a tekintélypróbálgatásnak és az erővonalak kipuhatolásának ez is egy módja volt, Lord Armageddon pedig csodálatosan nagy türelemmel viselte a Primogének játékait. Eire ismételten nyugalomra intette önmagát, és Atyja szavait próbálta az eszében forgatni. Wilmot. Legalább már neve van az ellenségnek.

- És mit szándékozunk tenni a garoukkal? – Etheridge hangjában egyszerre volt méltatlankodás és sürgetés – A birtokom biztonságát veszélyeztetik a portyázásaikkal, s véleményem szerint hiba volna egyszerre szembeszállni velük is és a Sabbattal is.

- A háború az én ügyem és a Főszolgabíróé – szűrte a fogai között Misha, és rávillantotta a tekintetét – Fey, mit tudunk?

A Főszolgabíró már előrelépett, hogy feleljen, de a Herceg közbevágott, kedvesnek szánt mosolyával Eire felé intve:

- Azt hiszem, a kompetens személy ez esetben Ön, Hölgyem.

Lord Armageddon és Eire most néztek először össze a Páholygyűlés kezdete óta. Fey megállt Misha széke mögött, és átható tekintettel bámulta a lányt; Eire nem tudta eldönteni, kíváncsiság vagy düh reszket a tekintetében.

- Igen, Herceg Úr – mondta a lány, és bólintott – A kotéria felderítéseinek eredményeként be tudok számolni néhány fontos részletről.

- Tűkön ülve hallgatjuk – szúrta közbe Strachleigh-High, és Eire igyekezett elnyomni magában azt az érzést, hogy a Tremere a veséjébe lát, és máris pontosan tudja, miféle árulást szándékozik elkövetni ellene.

- A garouk megválasztották az új vezérüket. Lux Animus a neve, a Rőtkarmúak törzséből való. Azt nem tudjuk, az új vezér személye, vagy a régi elvesztése felett érzett dühük-e az, ami összevezette a különböző törzseket, de amit az Oxhey-ban láttunk, aggodalomra ad okot.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte a Főszolgabíró – Szövetséget?

- Nem tudom, Uram. A bosszú együttműködésre sarkallja őket, de a véleményük sok mindenről túlságosan széttartónak tűnik. Nem mernék arra fogadni, hogy képesek lesznek tartós együttműködésre, de az ellenük való fellépésünk szorosan egymás mellé sodorhatja őket. A Fúriák, az Árnyékurak, az Üvegjárók, a Fenris Vére és a Fianna bizonyosan ott van.

Fey és Misha összenéztek.

- Folytasd – szólította fel a beszédre a Gangrel asszony.

- Igenis, asszonyom. Tudnak a Sabbat elleni háborúnkról, és úgy tűnik, az Üvegjárók információinak köszönhetően pontosan a helyén értékelik az ebből fakadó lehetőségeiket.

- Mégpedig? – kérdezte Blake.

Eire megtorpant egy pillanatra. Azt, amit valójában gondol, nem mondhatja el. Azt, hogy a fejetlenség és a szervezetlenség a vadak malmára hajtja a vizet.

Strachleigh-High helyette szólalt meg:

- Nyilvánvaló. Ezek a lények vadak, de nem minden értelem nélkül valók. Én is akkor marnék beléjük, amikor a másik irányba fordulnak.

- Arról még nem szólt, Hölgyem – mondta most Lucian, először hallatva hangját az este folyamán – hogy a garouk milyen retorziókat kívánnak abszolválni a vezérük halála miatt. Nem hinném, hogy szó nélkül belenyugszanak a ténybe, hogy Önök elvették az életét.

A férfinek kimondottan lágy, kissé magas, simuló hangja volt, ami úgy siklott végig Eire bőrén, mint egy hideg kígyó.

- A vadak tudják, hogy én voltam.

- A múltkor – szólalt meg a Herceg - ha emlékezetem nem csal, közös akcióról beszélt, Hölgyem. Bocsássa meg, hogy ilyen aprónak tűnő részleteken fennakadok, de talán megvilágosíthatná nekünk, mi is történt valójában.

Eire tudta, mire megy ki a játék: Lyle össze akarja zavarni, és a Primogének előtt akarja megingatni a kotériához való kötődését. Ha azt feleli, hogy egyedül vállalja a felelősséget, azzal a harcostársai helyzetét gyengíti; ha azt mondja, hogy mindent közösen csináltak, a kotéria tagjait fogják hibáztatni a garou-veszély elharapózásáért.

A lány érezte, hogy Lord Armageddon felé fordítja a fejét, és figyel. A testőr is figyelt, bár azt Eire nem tudta, mennyit ért ebből az egészből.

- Négyen voltunk, Herceg úr. Ami a veszteségeket és a nyereségeket illeti, egyikünk sem tudta volna az akciót egyedül végrehajtani. Az, hogy a tényleges gyilkosságot ki hajtotta végre, irreleváns a garouk szemében. A bosszújuk elsősorban engem céloz.

- Legalább megszabadultunk egy veszélyes ellenségtől – szúrta közbe Misha – teljesen mindegy, kit céloztak meg a vadak, parttalan haragjuk, mint mindig, most is az egész város ellen fog irányulni.

Eire a férfi felé fordult. Azt akarja ezzel mondani, hogy rosszul tettük? - gondolta magában. Hiszen ők tudhatnák a legjobban, hogy a vadak gyűlöletének nincsen szüksége okra és indokra, mert bármikor előrángatnak a fiókból minden ujjukra legalább öt mondvacsinált okot a vámpírölésre...

- Samhainig nem – mondta ki végre Eire a lényeget. Tudta, hogy nem titkolhatja el, de már nem is volt lényeges.

- Méltóságodnak, Uram – Crescent Moon elbűvölőnek szánt mosollyal fordult Lord Armageddon felé – csupa titokkal és rejtéllyel van tele a Gyermeke. Milyen magával ragadó!

Eire az életét merte volna rátenni, hogy pont az ellenkezőjét gondolja; és ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna rájönni, miért, hiszen egy órája sincs, hogy egymásnak bemutatták őket.

- Eire, megtennéd, hogy tájékoztatod a Hölgyet és az Urakat? – kérte őt Lord Armageddon; és a lány tudta, csak azért mondta ki ezeket a szavakat, mert tisztában volt azzal, a lány micsoda erős menedéknek tekinti a hangját.

A lány bólintott.

- A nyugtalanító hírek hatására kénytelenek voltunk újabb felderítőegységet az Oxhey Woods területére küldeni. A felderítés nem ment zökkenőmentesen. Az ottlétünket felfedték, és szembe kellett velük szállnunk, ha élve akartunk visszatérni.

A Főszolgabíró jelentőségteljes pillantást váltott Jaruzelskivel.

- Folytassa, kérem – most már a Herceg is érdeklődő arcot vágott, de Eire nem volt benne biztos, hogy ezzel nem a bosszankodását rejti-e el.

- Elfogadtam az új vezér párbajra szólító felhívását. A párbaj október 31-én fog lezajlani, és addig az éjszakáig fegyverszünet van érvényben Vértestvérek és garouk között.

- Párbaj! – Misha hangja egyszerre volt hitetlenkedő és csodálkozó – Mit vett a fejébe, Hölgyem?

- Megölöm a vezérüket – felelte egyszerűen Eire – és ha lehet, tartósabb fegyverszünetet harcolok ki, hogy minél tovább elkerülhető legyen a kétfrontos háború réme.

Amikor kimondta, hirtelen ráébredt, hogy egyes szám első személyben beszélt, a szavai pedig minden bizonnyal azonnal azt fogják jelenteni a Hercegnek: lám, máris olyan babérokra tör, amelyekre méltatlan, s úgy játssza a hadvezért, hogy erre senki sem kérte fel, s nem kapott rá engedélyt vagy meghatalmazást senkitől.

A szavai nyomán komor csönd támadt; nem volt kétsége afelől, mit gondol róla és a terveiről a többi Primogén.

- Nem gondolja, Hölgyem, hogy ez egy kissé… merész elgondolás? – a Herceg szavai olyan óvatosak voltak, mintha a legértékesebb porcelánt kellene óvnia az összetöréstől, s miközben beszélt, fél szemmel rásandított Lord Armageddonra – A Primogének és én mindannyian tisztelettel adózunk az Ön… elhivatottságának, de a város vezetésének évtizedek óta komoly nehézségeket okoz a garouk féken tartása, megtenné, hogy kifejti nekünk, milyen módon véli ezt megvalósíthatónak?

- A Herceg Úr legjobb hadvezéreinek segítségével előkészíthetnénk egy olyan tervet, amely tartós megoldást jelent a problémára. A vadak kiszámíthatatlanul cselekszenek, és nem hagyhatunk egy tűzfészket a hátországban akkor, amikor minden erőforrásunkat a Sabbat ellen kell küldenünk. Uram – mondta egy szuszra, szinte gondolkodás nélkül - számoljuk fel a bázisukat, különben összeállhatnak a Sabbattal.

A mondatait hangos felhördülés fogadta; egyedül Misha volt az, aki elkomorodott arccal nézett maga elé. Lucian és Etheridge egymásra néztek, és hitetlenkedő pillantásokat váltottak; Fey, a Főszolgabíró lesütötte a szemét, és a szőnyeget bámulta; Strachleigh-High elnyomott egy gúnyos mosolyt.

A Herceg némi gondolkodás után felelt csak:

- Amit mond, Hölgyem, igen… vészjósló, mindazonáltal, ha megbocsát, kissé nehezen képzelem, hogy ilyesmi előfordulhat; mint azt Ön Nagy tiszteletű Atyjától is bizonyára tudja, a vadak nem közösködnek a Vértestvérek nemes fajtájával…

Eirén kétségbeesés villant át. Ostobaságot cselekedtem – villant át rajta a gondolat – nevetségessé tettem magam előttük.

- Tudom, Herceg Úr – mondta, hirtelen eltompult hangon - Engedelmével, Uram, én csak igyekszem számba venni a lehetséges legrosszabb esetet, hogy ne érjen minket meglepetés. A döntés természetesen az Önöké – csak egy pillanatra nézett föl még Lyle-ra, aztán lepillantott a kezére. Önuralom, Eire. Önuralom.

Lord Armageddon is észrevette a hangjában a változást, mert most megszólalt:

- Kirívóan szokatlan eset volna, valóban - ennek ellenére számolnunk kell vele, mint minden olyan eshetőséggel, ami hátráltathatja a Sabbat ellen viselt háborúnkat. A gondolat mindig legyen elménk hátsó részében. A mozgásterünk szűkre szabott.

- És az időnk is, Méltóságos Uram – bólintott Blake – A New York-i Primogén Urak és Malcolm Herceg Úrnak a látogatása nem érhet minket készületlenül.

- Természetesen nem fog, Rowen – Lyle hangja már nem olyan volt, mint amikor Lord Armageddonhoz vagy Eiréhez beszélt, most megint ő volt a Herceg, aki uralkodik alattvalói felett, akkor is, ha azok maguk a Primogének – Igen örömteli és rendkívül megtisztelő esemény ez számunkra, amely Lord Armageddon Úr látogatását követően Káin különleges kegyének tekinthető – Eire látta, hogy rápillant Atyjára, de rá nem - olyan fogadtatásban kell őket részesítenünk, amely világosan és egyértelműen kommunikálja a követ urak felé a város biztonságát és a Páholy magabiztos fellépését mindennemű ügyek kezelésében.

A város biztonsága? – Eire elméjében a hang bántóan élesen sikoltott fel – De hát a város nem biztonságos!

- Ismét tennék egy javaslatot, ha megengedik – Lord Armageddon ismét átvette a szót – Aggodalommal tölt a mindenhonnan befutó, harcérintkezésekről szóló jelentések sora. Jobb szeretném, ha a követeket a városon kívül fogadnánk, és esetlegesen szállásolnánk el.

- Rendelkezésre bocsátom a birtokaim központját, Cromwick Manort a célra – mondta rögtön Etheridge – házamra nézve megtiszteltetés volna, ha vendégül láthatnám e nemes urakat ott. Rendelkezünk leszállópályával és minden olyan kiszolgálóegységgel, amely megfelelővé teszi az udvarházat ily magas rangú vendégek fogadására.

Lord Armageddon a Hercegre nézett; Lyle alig volt képes állni a tekintetét.

- Természetesen megértjük Lord Armageddon Úr álláspontját – felelte a Herceg – és amennyiben Etheridge úr valóban hajlandó megnyitni e célból csodálatos Menedékét...

Etheridge a beleegyezés jeleként újra bólintott. Eire szinte kézzel foghatóan érezte, mint könnyebbül meg Atyja; hogy ennyire egyszerűen, gyakorlatilag az első szóra beleegyeztek a tervébe.

- Igazán hálás vagyok – felelte – A követ urak látogatása, bár nem a legmegfelelőbb időpontban történik, rendkívül fontos nekünk. Így biztonságban tudhatjuk őket, s a tárgyalásaink nyugodt légkörben folyhatnak le. Ami az udvarház biztonságát illeti, bizonyos vagyok benne, hogy Etheridge Úr meg tud minket nyugtatni.

Eire nem értette pontosan, Lord Armageddonnak vagy neki magának miért volna ennyire fontos a New York-iakkal való találkozás; hirtelen felszökő aggodalmakat, sietséget, sürgetést hallott ki Atyja hangjából, amit nem értett.

- Természetesen, Méltóságos Uram. A garouk támadásai távol vannak birtokom központjától, amelynek védelme átlagos napokon is rendkívül erős, most azonban sokszorosára emeljük a készültséget. Előkészíttetem az udvarházat a fogadásukra - mondta a Ventrue Primogén, és már állt volna fel, amikor a Herceg intett a kezével.

- Még egy kevéssé marasztalnálak, Trevor, engedelmeddel! Hölgyem – fordult Eire felé – bocsánatáért esedezem, hogy ilyesmit kell kérnem, és legyen jó, ne vegye részemről faragatlanságnak, de mégis meg kell kérnem, megvárna a társalgó szobában?

Darius, aki mindvégig szinte mozdulatlanul állt a Herceg széke mellett, most összenézett Lyle-lal. Eire nem mulasztotta el ezt a töredékpillanatot; mindazonáltal tisztában volt az illemmel, azonnal felállt, és fejet hajtott.

- Természetesen, Uram. Engedelmükkel. Asszonyom, Uram?

Atyjára rá sem nézve az ajtóhoz ment, amelyet a komornyik megnyitott számára; egy pillanattal később nagy meglepetésére az Asszamita testőr, Arish is kilépett az ajtón, s becsukta azt maga mögött. A komornyik távozott a társalgóból; s a lány azon kapta magát, hogy egyedül maradt egy olyan Vértestvérrel, amelynek fajtájáról csak legendákat hallott eddig – és azok nem voltak éppen a leghízelgőbbek rájuk nézve.

Eire körbenézett a fogadóteremnél alig kevesebb díszítéssel, nagy műgonddal kivitelezett társalgószobában, aztán leült a szófára. Első pillanatban eszébe sem jutott az, hogy így az Asszamita végig a szeme előtt lesz, és minden mozdulatát figyelemmel kísérheti; amikor tudatosult benne a gondolat, egy pillanatra félrenézett, de aztán újra a férfira emelte a tekintetét, aki odaállt az ajtó mellé, a falnak húzódva, és őt nézte.

Eire tudta, hogy a fajtájuk veszélyes ragadozó, a sajátjai vérét elvevő vadászoké. De azt is tudta, hogy köti őket a Tremere-ek átka, így a Herceg és a Primogének biztonságban vannak tőle. Tudta azt is, milyen félelmetes hírű harcosok, és hogy a pénzükért becsületesen megdolgoznak. És hogy csak akkor hívják őket, ha nagyon nagy a baj.

Egy darabig hallgattak, egymást nézték.

- Masaa el kheer[1], Arish Saif Syed – Eire szólalt meg végül, jó néhány perc mély csönd után.

A férfi most mozdult csak meg; meghajtotta a fejét, de a szemét egy pillanatra sem vette le a lányról.

- Hal tatakallamu alloghah alarabiah?[2]

A férfinak mély, kellemesen lágy hangja volt; valamit tompított rajta a száját is eltakaró ruha, de a nyelv, amit beszélt, dallamosságával megfestette a hangját is. A kiejtése alapján nem lehetett sem egyiptomi arab, sem

- Tiszteld meg a tárgyalópartnered és szólj hozzá a saját nyelvén. Ma ša' allāh.[3]

- Motasharefon[4]. Sokat hallottam Lord Armageddon Gyermekéről.

- Nem hinném, hogy érdemes volnék a szóbeszédre – Eire halványan elmosolyodott. A leplek alatt is látta a férfin, hogy ugrásra készen áll - mint mindig. Az Asszamiták sosem szűnnek meg gyilkolásra készen állni, a nap egyetlen pillanatában sem találod őket készületlenül – mondta az Atyja még régen. Vigyázz vele.

- Lehetetlen elkerülni a kísértetedet, ahogy bejárja ezen ház termeit és folyosóit.

A lány félrenézett. Pletykák. Szóbeszédek.

- Drága pénzt fizetek a hírnévért.

- Il-ġaali tamanu fiih[5] - felelte a férfi; Eire egy pillanatra gyanakodva nézte, mérlegelte Arish utolsó mondatát, de úgy döntött, jobb, ha nem kérdez semmit. Néhány percig újra egymásat nézték, mélyen hallgatva. Eire biztos volt benne, hogy mindketten befelé is figyelnek, de a teremből semmilyen hang nem szűrődött ki, még az ő rendkívül éles hallásuk sem volt képes elkapni egyetlen hangfoszlányt sem, pedig közvetlenül az ajtó mellett tartózkodtak.

- Atyáim Al-Qaumként emlékeznek meg Atyádról - mondta aztán a férfi.

- Megtiszteltetés – bólintott Eire.

- A Gyermeke mégis emberibb az embereknél.

- Még nem hallottam olyan Asszamitáról, aki elhamarkodottan ítélt volna.

Mind a kijelentést, mind a választ kétféleképpen is értelmezhették; Eire nem tudta eldönteni, megvetés vagy elismerés van az Asszamita hangjában, amikor kimondja, ő pedig szinte automatikusan ugyanolyan kétértelmű választ adott a kihívásra. Úgy tűnt, hogy az Asszamita kevésbé barátságos módon értette a lány válaszát; Arish egy pillanat alatt éledt föl merev mozdulatlanságából, egy hirtelen fordulással ott termett Eire előtt – de akkor már a lány is fölállt, kihúzta magát, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Ne feledd, hogy hol vagy – sziszegte egészen közelről az arcába Arish; Eire nyugodt hangon felelte:

- Te pedig ne feledd, kivel beszélsz.

- Atyád hírneve mögé bújnál?

- Nincs rá szükségem. Egyedül is tudok ölni – Eirének hirtelen fogalma sem volt, hogy óvatos beszélgetésük hogyan fajult el idáig, és hiába tudta, micsoda hiba megfenyegetni a Herceg testőrét, a sértést nem hagyhatta szó nélkül.

További szóváltás azonban már nem esett közöttük, mert abban a pillanatban nyílt a tárgyalóterem ajtaja; mindketten odakapták a tekintetüket, és amikor Lord Armageddon lépett ki rajta, Arish sietve hátralépett kettőt. Eirének elég volt egyetlen, Atyjára vetett tekintet ahhoz, hogy tudja, valami nem ment rendben.

- A Gyűlésnek vége. Gyere, Eire. Uram? – bólintott Arish felé, ugyanazzal a mozdulattal olyan tekintetett vetett rá, amelytől az orgyilkos a legbensőkig megborzongott, és a csontjaiban érezte végigfutni a rémületet. Eire nem kérdezett semmit, és hátra sem nézett, sem a nyitott ajtó felé, sem Arish felé; követte Lord Armageddont, aki egyenesen a lépcsőházba vezető ajtóhoz ment, majd a lépcsősoron föl, a számára lezárt lakosztályba. Eirének csak a fordulóban jutott eszébe a Nosferatuk térképe; de nem mert szólni, csak mikor már a szobában voltak, mögöttük bezáródott az ajtó, akkor kérdezte meg:

- Mi történt?

A férfi csak akkor fordult felé – míg az előbb kívülről, avatatlan szemlélőnek semmi különöset nem árultak el az arcvonásai, most Eire látta rajta, hogy dühös.

- Készülj – a hangja is visszafojtott indulattól reszketett – öt perc múlva indulunk a Menedékre.

Eire nem kérdezett többet; befordult a fürdőszobába, ledobálta magára a díszes öltözéket, és magára húzta viselt ruháit; felkapkodta a bakancsait, és kisietett. Két percre sem volt szüksége.

Atyja már készen várta a kocsikulcsokkal. Szótlanul intett neki, és elindult kifelé.

Amikor kocsiba ültek, és Atyja indított, Eire ellenőrizte a shotgunt.

- Arra nem lesz szükség – Lord Armageddon valamivel nagyobb nyugodtságot tudott magára erőltetni.

- Azt hittem, ölni megyünk.

- Jobb volna - a férfi rázta a fejét – de úgy tűnik, másra sincs gondjuk a hatalmasoknak, mint figyelmen kívül hagyni a város érdekeit, és a józan ész parancsait napok óta felülírja a hatalomvágy.

Eire tudta, hogy ezek súlyos kijelentések voltak, még akkor is, ha maga Lord Armageddon ejtette ki őket a száján.

- Lyle Herceg?

- A New York-i követek holnap este érkeznek.

- Holnap este? – Eire szinte felkiáltott – Az lehetetlen, nem tudjuk megfelelően biztosítani a védelmüket!

- A Herceg szava dönt. Megmondtam nekik, hogy ez öngyilkosság. Ha a követeknek bajuk esik, márpedig nem történt sem alapos felderítés, sem megfelelő előkészítés a fogadásukra, jóvátehetetlen vétket vesz a nyakába. Lyle hajthatatlan volt. Ámokfutás – tette hozzá sötéten, és a fejét ingatta.

- Ezt nem hiszem el. Nem tehetik.

- Mindezek felett, nem kívánta holnap napnyugtánál hamarabb tudomásotokra hozatni, nehogy, amint mondta, néhány megbízhatatlan alárendeltednek eljárjon a szája.

Eire behunyta egy pillanatra a szemét, mert olyan gondolatok rohanták meg, amelyeket nem volt szabad kimondania.

- A megbízhatatlan barátaim egyenként is többet érnek, mint a katonái együttvéve – sziszegte Eire – Bocsásd meg, Atyám, de nem fér a fejembe, hogyan engedhető meg ekkora gondatlanság.

A piros lámpánál álltak. Lord Armageddon rápillantott.

- Osztom a felháborodásod. De jelen pillanatban nem tehetünk mást, csak mentjük, ami menthető. Hazaviszlek. Szedj össze mindenkit, és pihenjetek le, ha tudtok, napnyugtakor pedig álljatok felfegyverkezve menetkészen, úgy, hogy mindenki táplálkozott és eszénél van.

- És mi a terv? Van terv egyáltalán?

- Napnyugta után fél órával egy furgon megy értetek, amelyik elvisz a Cromwick Manorhoz. Hozzátok a mesterlövészpuskákat is. Ott fogjátok biztosítani a repülőteret és a leszállópályát.

- Dísztárgyak leszünk, igaz? Mondd meg az igazat. A Herceg a pokolba kívánja, hogy még velünk is foglalkoznia kell.

- Attól tartok, Eire, jól látod a helyzetet. De ne felejtsd el, hogyha baj lesz ebben a fejvesztett rohanásban, ti lesztek azok, akikre a Primogének számíthatnak.

- Te ott leszel?

- Természetesen. A Herceg mellett.

Eire elhúzta a száját. A lámpa zöldre váltott, és a kocsi újra meglódult alattuk.

- Azt legalább tudod, mire való ez a nagy sietség?

- A Herceg úgy vélte, ha az ellenség elébe megyünk, és nem úgy, s nem akkor cselekszünk, ahogyan annak már szerte ment a híre az egész városban, a vendégeket nagyobb biztonságban tudhatjuk.

Eire nem szólt, csak dühösen markolta a shotgunt.

- Mit mondtak New Yorkban?

- Nincs róla információm.

- Az udvarház mennyire biztonságos?

- Hallottad. Etheridge mindent előkészíttet.

- Alig fél nap alatt… és a Brompton? És a niktuku?

- A niktukuval majd én törődök. Napkeltéig két órám van.

- Veled megyek.

- Nem lehet, Eire – a férfi hangja most először lágyult el – neked más a dolgod. Rajtunk, a józanságunkon és a kotéria elhivatottságán múlhat a követek élete. Készítsd fel az egységedet. Készítsd fel őket, hogy a holnapi nappalt a birtokon fogják tölteni, este pedig bekísérik a vendégeket Londonba. Ha idáig nem történik baj, akkor a Hercegi Házban már biztonságban lesznek.

- Mást sem látok az egészben, mint kockázatot.

- Mert nincs is más ebben a képtelen tervben, csak veszély és kockázat – bólintott a férfi – ezért mondom, hogy meg kell osztanunk az erőinket. Mi a birtokon fogunk találkozni.

- Jó. Megteszünk mindent, ami lehetőségeinkből telik.

- A kotériában nem kételkedem – Lord Armageddon elmosolyodott – Ha ti megteszitek a magatokét, van esélyünk arra, hogy veszteségek nélkül kerüljünk ki a követjárásból.

- És Malcolm Úr?

- Ha a két követ mindent rendben talál, 23-án vagy 24-én érkezik, és 25-én vagy 26-án együtt távoznak.

Eirének az jutott eszébe, mit mondana erre Beslan. Valami igazán hosszú, igazán cifra és nagyon dühös káromkodást.

- Vagy-vagy? Hogy kell ezt értenem?

- A követek tapasztalatai alapján fognak a továbbiakról intézkedni. Ne feledd, ez nekünk még jól is jöhet. Ha a két Primogén úr úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a város nem biztonságos, nem fogják idehívni Malcolm Urat. Annak ellenére, hogy őszintén megmondom, vágynék vele találkozni és szót váltani, abban reménykedem, hogy a két tisztviselőjével meg tudom értetni, hogy ez itt és most nem a legszerencsésebb ötlet.

- Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha idejönne a Herceg Úr, és valami olyan történne vele, ami…

Elhallgatott. Nem tudta, miért, csak úgy érezte, hirtelen megszakasztja valami a szavait; egy pillanatra egy láthatatlan kéz simogatását érezte az arcán, a haján, és valami kimondhatatlanul fájót halott szíve legmélyén, valami megfoghatatlant és megmagyarázhatatlant, de úgy fájt, hogy azt hitte, eszét veszti tőle. De csak pár rövid pillanat volt, olyan rövid, hogy szinte fel sem fogta, mi történt; nézett maga elé, ki a szélvédőn, és azon gondolkodott, mégis mi van vele; ismeretlen puskákat lát, kísértetfájdalmak tépik széjjel halottan heverő szívét...

- A Hercegnek nem szabad idejönnie – mondta halkan.

- Bár ilyen egyszerű volna – éppen akkor fordultak be a parkhoz, Lord Armageddon felé fordult - mi a baj?

- Nem tudom… neked hatalmadban áll, akadályozd meg, hogy idejöjjön…

A férfi egyetlen mozdulattal félretekerte a kormányt, félresorolt az út szélére, és megállt. Most teljesen Eire felé fordult; ahogyan meglátta a Gyermeke sápadt arcát, elkomorodott. Tudta, mi történik.

Már megint.

- Eire – odahajolt, két kezébe fogta az arcát, egészen közelről akart beszélni hozzá – Eire. Mi történik?

- Olyan érzések borítanak be, amelyeknek csupán halovány árnyai is olyan súlyosak, hogy összeroppantják a lelkem – suttogta a lány – Nem tudom, nem tudom...

Lord Armageddon megkísérelt nyugodt és bíztató hangot megütni.

- De én tudom. Ha úgy érzed, ez figyelmeztetés, hát nem fogjuk figyelmen kívül hagyni. Malcolm Úrra vonatkozik?

Eire nem volt képes felfogni, miért bólint rá a kérdésre, és nem tudta, honnan, miként jön a bizonyosság. A Hercegnek nem szabad Londonba jönnie.

- Jól van. Személyesen vele fogok beszélni. Megfelel így?

Eire újra bólintott.

- Ne veszítsünk több időt – suttogta, és elvette Atyja kezét az arcáról, annak ellenére, hogy úgy érezte, egyedül akkor van biztonságban, ha Lord Armageddon ilyen közel van hozzá – holnap napnyugtakor készen fogunk állni.

A férfi kinézett jobbra, ahol a park fáinak sötét, lombjavesztett sziluettjei magasodtak.

- Blake Úr saját kezébe letettem a terveket, ezzel nem kell törődnöd. Nem ígérem, hogy még ma vissza tudok jönni, annak ellenére sem, hogy a Southwarkba kiküldött egységeid talán hasznos információkat hozhatnának nekem – mondta – ha mégis tudnak valamit, a Cromwick Manorban találkozunk. A kiérkezésetekkor megkapjátok az eligazítást, a gép kilenc órakor száll le.

- Értettem.

- Minden továbbit odakint. Vigyázzatok magatokra.

Eire sápadtan bólintott, vette a puskát, és kiszállva a kocsiból. Lord Armageddon a nyitott ajtóból utána szólt:

- Eire!

A lány visszafordult.

- Jól csináltad a tanácsban. Kissé merész volt, de jó. Igen tetszett a fellépésed.

Mosolygott. A lány sápadtan bólintott.

- Bár érezhetném úgy, hogy volt bármi értelme magamra haragítanom őket – suttogta, aztán visszalépett, úgy mondta Atyjának – Légy óvatos a niktukuval.

- Úgy lesz. Este viszontlátlak. A hercegi testőrséggel ne törődjetek, fennhéjázásuk mit sem számít.

Amikor Eire végül elsietett a Rotten Row irányába, Lord Armageddon sokáig nézett utána, pedig egyetlen elvesztegetni való perce sem volt.

Igen, tényleg tudom, mi miért történik, Gyermekem.

És akkor, ahogy gyorsan távolodó alakját nézte, eszébe jutott a megoldás. Nem a legkényelmesebb, és nem is a legésszerűbbnek tűnő ötlet, de meg kell bizonyosodnia róla, mégpedig személyesen, hogy mi igaz a szóbeszédekből...

És ha ennek érdekében súlyos kockázatokat kell vállalnia, legyen.

[1] Jó estét. Arab.

[2] Beszélsz arabul?. Arab.

[3] Allah akaratából. Arab.

[4] Örvendek a találkozásnak. Arab.

[5] A jó minőségért megéri drága árat fizetni. Arab.

XXX/1 - War council - One more step, further, far

2012-01-23T01:13:00.000-08:00

Halálos, dermedt csöndben, szó nélkül értek ki az erdőből; a garouk tekintete az utolsó fákig, az útig kísérte őket. Még akkor is látták az izzó tekintetüket, amikor beültek a kocsiba, és Roderick indított; de nem néztek hátra, csak mereven néztek előre a semmibe.
Jó néhány utcával lejjebb, már messze az Oxhey-val a hátuk mögött, Roderick leállította a kocsit az út szélén. A keze végig remegett. Beslan kivágta az ajtót, kiszállt, és sűrűn káromkodva a kabátjában kutatott cigaretta után; de olyan ideges volt, hogy nem bírta bekapcsolni a gyújtót. Kiszállt Roderick és Necris is; a Lasombra halálos nyugalommal segített a fehér hajúnak meggyújtani a cigarettáját.
- A jó büdös francba! – Beslan csak hebegett – Az isten verje meg! Azt hittem, ott fogunk megdögleni, komolyan azt hittem! Te meg mit állsz itt, mint egy istenverte szobor?
Necris arca rezzenéstelen maradt. Úgy érezte, hogy az most mindegy, ő mit gondol, vagy mennyire van megrémülve, mert Eirének támogatás kell, és ha idegeskedik, azzal nem jutnak előbbre. Összenéztek Roderickkel; a Brujah sápadtan ingatta a fejét, s a kocsit nézték, ahogy Eire éppen száll ki a vezető melletti ülésből. A lány mozdulatai lassúak és bizonytalanok voltak; az arca, ahogy rájuk nézett, sápadt volt, a tekintete tompa.
- Sajnálom – a hangja szinte csak suttogott – Ezt láttam az egyetlen…
Nem tudta befejezni; fél kézzel a kocsinak dőlt, lehunyta a szemét. Beslan elhajította a kezéből a cigarettáját, és a három férfi egyszerre ugrott oda, hogy segítsenek; Necris a karját nyújtotta, és leültetve a lányt a földre, odatérdelt mellé. Eire hátrahajtotta a fejét a kocsi kerekére, és lehunyta a szemét.
- Az Árnyak felemésztették minden erejét – mondta a Lasombra felnézve Roderickre és Beslanra – nem számoltam, meddig tartotta fent a sötétséget.
A két Brujah is odahúzódott; Roderick megérintette a lány karját; ő felnyitotta a szemét, rájuk nézett.
- Sajnálom – mondta ismét – tudom, hogy őrültség volt, amit...
- Parancsnok – most Beslan vágott közbe, mert amit a lány arcán látott, az őszintén megrémítette, s összenézve a másik hárommal, látta, hogy ugyanazt gondolják – úgy be voltunk tojva, mint még életünkben soha, oké? Körülbelül milliméterekre voltunk vagy ezer szőrös vadállattól, és ennyire attól, hogy élve megzabáljanak...
- Beslan – Necris rosszallóan nézett a Brujahra.
- De, parancsnok – folytatta a fehér hajú – de felfogtam, talán még én is, hogy másképp nem ment, oké? Vágom, hogy ha fegyverrel kellett volna elérnünk, hogy kijussunk, nem jutunk el a tér végéig se. Vágom! Marha ideges vagyok, a szentségit, de vágom, miért tetted!
A lány ránézett.
- Csak mocskosul nem tetszik – tette hozzá idegességtől remegő hangon a Brujah – mert már megint arról van szó, hogy vásárra viszed a véred, és, parancsnok, basszameg, miért csinálod ezt?
A mondandója végét szinte már könyörögve mondta; megdöbbentette, ahogy a többiek tekintetéből ítélve őket is, az a gyengeség, ami most Eirén eluralkodott. Még sosem látták ilyennek; úgy tűnt, mintha utolsó energiáit is felhasználta volna, és most teljesen, végletesen kimerült volna.
Necris halott szívében a nyugtalanság úgy dübörgött, mint egy megvadult állat.
- Ezt majd máskor megtárgyaljuk – mondta határozottan – menjünk haza.
- Csak egy kissé elvesztettem a fonalat – a lány suttogott, de látszott rajta, hogy komolyan próbálja összeszedni magát – de már megvagyok. Beslan, igazad lett, már megint oda jutottunk, ahová a múltkor, nem igaz?
Mosolygott, de az arca nagyon sápadt volt. A fehér hajú bólogatott.
- A franc bánja, csak neked ne essen bajod – mondta – Azt nem tudom, hogy fedezhették fel a nyomainkat, de Káin tegye náluk tiszteletét, a fene beléjük.
- Nem vagyunk Gangrelek – vont vállat Roderick – és akár véletlen is lehetett. Ez az erdő óriási, és még akkor sem használhatnának minden ösvényt, ha sokszor ennyien lennének.
- Gyűlölöm, hogy valahogy mindig megszívjuk – morogta Beslan – de most húzzunk innen a francba, és találjuk ki, mit csinálunk Samhainkor.
- Ne gondolj semmi mellékútra.
- Meg fog ölni, parancsnok, a szentségit – a Brujahon látszott, hogy minden szokásos könnyedségét félretette, és most valóban meg volt ijedve – Nem mehetsz oda.
- A szavamat adtam.
- Mi is ott leszünk, Beslan – mondta Roderick, de nem tudta eldönteni, kit nyugtat jobban, a fehér hajú Brujahot vagy saját magát – ebből is kimászunk valahogy, de most ezen ne vitázzunk. Parancsnok, induljunk. Jobb, ha a Menedéken pihenünk meg.
Eire bólintott; tompán zúgó fejjel feltápászkodott, és beült a kocsiba. Az úton a város felé végig csukva volt a szeme, próbálta összeszedni magát; hallotta, hogy a férfiak mellette és mögötte halkan beszélgetnek, és érezte Beslan cigarettájának füstjét az orrában, de nem tudott magában elég erőt összeszedni ahhoz, hogy bármit is szóljon. Csak ült csöndben, és azon járt az esze, mit cselekedett. Hogy lehetett volna másképp. Jobban, hatékonyabban. Hogy ne fusson bele megint a régi csapdába…
A kimerültségtől talán ájulásba is szédült néhány percre, mert egyszerre csak arra riadt fel, hogy Roderick gyengéden megérinti a vállát:
- Parancsnok, megjöttünk. Útközben beugrottunk a Stonewallba, és Sixty küldött neked egy kis szíverősítőt.
A lány lába melletti kis dobozra mutatott; Eire meglepődve konstatálta, hogy nem tudja, mikor került az oda, és azt sem érzékelte, hogy megállnának valahol. Kinézett a kocsi ablakán; a Menedék háta mögött álltak, a gépház sötéten magasodott mellettük.
Elmosolyodott.
- Jól van – mondta halkan – menjünk le. Aggódom a Cross Bones különítmény sorsa miatt, remélem, van róluk hír.
A szavai a parancsnok szavai voltak, de a hangja fáradtságról árulkodott; Roderick a fejét ingatta, és a kis doboz felé intett.
- Magadra hagyunk kicsit, amíg a szomjad oltod, rendben? Megvárunk odalent. Gyerünk, srácok.
Kiszálltak; Eire egyedül maradt a kocsiban. A kimerültsége úgy erőt vett rajta, hogy az Éhségénél is hatalmasabb lehetett; csak most jutott eszébe, mennyire felemésztette minden energiáját az álca fenntartása és a Sötétség hívása, hogy meg sem hallotta a bensőjében követelőzni a Fenevadat. Lehajolt, kinyitotta a dobozt; hat kis kólásüveget talált benne, csordultig töltve vitae-vel. A keze megállt a cselekvésben; felnézett, de a három férfi már eltűnt a gépház fala mögött. Eire egy pillanatra arra gondolt, hiába a megvetett kotéria tagjairól van szó, úgy tudnak viselkedni, akár a gavallérok, és olyan tapintatosak, akár a legjobb házban nevelkedett nemesek.
- Köszönöm – suttogta a semmibe, és sorban felhajtotta mind a hat kis üveg tartalmát. A megkönnyebbülés szinte egyidőben azzal, hogy a vitae lecsurgott a torkán, áradt szét benne, mintha egy mozdulattal emeltek volna le egy hatalmas súlyt a válláról; nem volt egészen jó, de már sokkal jobb volt, most már érezte, megpróbálhat megint gondolkodni és cselekedni. Gyűlölte a gyengeségét, és gyűlölte a korlátait; elég ideje élt már velük együtt ahhoz, hogy megtanuljon belenyugodni a megváltoztathatatlanba, de azt is tudta, hogy eddigi nemléte során még soha nem volt ilyen tétje annak, hogy napokig, akár hetekig képes legyen erős maradni, mint ezekben az időkben. Nem engedhet meg magának egy percnyi megingást sem – figyelmeztette magát – a kotéria és Lord Armageddon számít rá.
Atyám – gondolta – te mondtad, a garouk számára a becsületkódexük a mindenük, hát nem volt más választásom, mint a beletaposni a büszkeségükbe, különben ott veszünk mindannyian…
Megrázta a fejét. Csak egy út – ahogyan néhány órával ezelőtt Kjetilnek mondta, ismét úgy tűnt, beigazolódott, hogy a kotéria így vagy úgy, de kényszerpályán mozog, és csak annyi szabadságuk van, hogy a sok rossz közül megválaszthatják a legkisebbet. Azt nem akarta most végiggondolni, mit fog mondani az Atyja, ha elbeszéli neki a történteket; akárhányszor elválnak egymástól, Eire úgy érezte, mintha valami láthatatlan, de elpusztíthatatlan védelem megszűnne körülötte, és ő pőrén, védtelenül és gyengén állna a sötétség borzalmas árnyaival szemben. Tudta, hogy annak a Fianna asszonynak a megjegyzése sem volt véletlen; mintha az a régi démon akarna a mindent elsöprő hatalmas akarattal, Atyja védelmező erejével szembeszállva újra és újra lecsapni rá az emlékével…
Nem tudta, miért jutott most az eszébe mindez, de nem akarta hagyni elharapózni a mérgező gondolatot az elméjében; letette az utolsó üveget is, és kiszállt a kocsiból. A hajnali szél az arcába csapott; éles volt és hideg, de most úgy érezte, felüdíti a nyomasztó érzésektől telezsúfolt lelkét. Fáradt volt, de már nem érezte annyira letaglózottnak az akaratát. Végignézett magán; nem volt éppen szalonképes állapotban, ahhoz meg főleg nem, hogy megjelenjen Blake Úr termeiben. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy jól esne egy fürdő, ahol nemcsak a mocskot, de az elmúlt napok káoszát is le tudná mosni magáról; aztán eszébe jutott, hogy a kotéria tagjai odalent ugyanúgy viselik magukon az elmúlt egy hét eseményeit, mint ő, és a gondolatot halvány mosoly követte.
A lábai már engedelmeskedtek neki; lezárta a kocsit, és megkerülte a gépházat. Az ajtó előtt Tex üldögélt a falnál; a jöttére felugrott, és fejet hajtva köszöntötte.
- Parancsnok?
- Tex – kérdezte Eire – visszajöttek már az egységek? Teljes létszámban megvan mindenki?
- A southwarkiak igen, ők egyben vannak. A Cross Bones-ról nem tudunk. Mindenki lent van, szerelik a vízvezetéket - tette hozzá vigyorogva.
- Az jó lesz – a lány érezte, hogy a hangja egy kissé halványabbra sikerült annál, mint ahogy valójában szerette volna. A Cross Bones… miközben átvágott a gépházon, és kinyitotta a lefelé vezető ajtót, arra gondolt, utánuk kell mennie néhány emberrel, és most nem szabad habozásra vesztegetnie értékes perceket, mint a múltkor.
Odalent nyoma sem volt a hátsó részből jövő fúrás-faragás hangoknak; amint megérkezett az Öngyilkos Kommandó, valószínűleg a szerelők is mindent eldobtak a kezükből, hogy hallják az újabb történetet; és a három férfi arckifejezése nem sok jót ígért. Még Asker is felállt a térkép mellől, amit a deszkákból összeeszkábált asztalra terített ki oldalt; de Beslan csak ingatta a fejét, káromkodott, és a másik két férfi is komor, gondterhelt hallgatásba burkolózott. Chidder már éppen méltatlankodni kezdett, amikor Eire megjelent a lépcső tetején.
- Végre, parancsnok! – kiáltotta – Ezek nem mondanak egy szót se. Mégis mi volt, háborúzunk a vadak ellen vagy sem?
A lány lesietett a lépcsőn; a többiek csak akkor látták, milyen sápadt és kimerült, s a látványtól elakadt a hangjuk.
- Háborúzunk – felelte Eire – Samhain napját követően minden erőnkkel. Ki a legpihentebb közületek?
Necris felállt.
- Hova megyünk?
Eire biztos volt benne, hogy Necris lesz az első, aki jelentkezik, pedig a férfi nem volt jól, és a mai éjszaka semmivel sem segítette hozzá ahhoz, hogy kipihenje magát. Nem akarta magával vinni, sőt, legszívesebben egyedül ment volna, de annak semmi értelmét nem látta. Meglehet, rajtaütés lesz, és most ő sincs erejének teljében.
- Szívesebben venném, ha a southwarkiak közül jönne valaki. Ti maradjatok itt, és rakjátok össze a vízvezetéket. Chidder, Kent, Troy?
A három férfi mindenféle kérdés és szó nélkül vette a fegyverét. Eire Chidder kezébe tette a kocsikulcsot, és azt mondta:
- Várjatok meg odafönt, a ház háta mögött parkoltunk.
A vámpírok semmit nem kérdeztek, bólintottak és felsiettek a lépcsőn; akkor Eire odafordult Roderickékhez.
- Ami az előbbit illeti... köszönöm - most megengedte magának, hogy a hangja egy pillanatra megenyhüljön, mosolyogva nézett rájuk, és úgy érezte, meg tudná ölelni ezeket a férfiakat.
Necris azt hitte, belehal abba a tekintetbe, amit a lány rá vetett.
- Cross Bones, ugye? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.
- Úgy van.
A Lasombra összeszorította az ajkait. Asker ránézett a férfira, aztán vissza a parancsnoka, és a fejét ingatta, nem szólt semmit, ám abban biztos volt, hogy ugyanazt gondolja, amit Necris, Roderick, vagy akárki a kotériában: Eire annyira komolyan elszánta magát, hogy ha nem vigyáznak, minden vérét elfolyatja a csatatéren, és belehal a lehetetlen vállalkozásba, hogy megmentsék a várost.
Ezzel együtt mégsem szólt; érezte, talán meg kellene kérnie, hogy maradjon, és küldjön maga helyett mást, de eleget látott már a lányból ez alatt a rövid idő alatt is ahhoz, hogy biztos lehetett benne, nem engedné. Mindent ő akar megcsinálni, mert szégyennek érezné, ha ő egy percre is leülne, amíg mások az életüket kockázatják. Asker látott már ilyen vámpírokat, vagy legalábbis az érzést ismerte - de egyik sem élt néhány rövid évnél tovább. Belefulladtak a sötétségbe, mert túlságosan erősen ragaszkodtak saját tűnő Emberségükhöz, és a lelküket darabokra szaggatta a leküzdhetetlen kettősség: hogyan lehet egyszerre valaki szörnyeteg és szent?
Askernek korábban meggyőződése volt, hogy mindez lehetetlen. Amikor Eire megfordult, teletömte a kabátja zsebét a Remingtonhoz való töltényekkel, és szó nélkül felsietett a lépcsőn, az öreg vámpír sokáig nézett utána, és csak arra tudott gondolni, hogy miféle hatalom hajthatja őt, ha ilyen sokáig bírta ezt a küzdelmet önmagával. Nem tudta, egyikük sem tudta, mennyi idős, de nem tegnap teremtették, ez egyértelmű volt; és Asker saját és mások keserű tapasztalataiból megtanulta, hogy egy ilyen küzdelem nem tarthat túl hosszú ideig, és benne a vámpír csak veszíthet. Megtanulta, valóban, de akkor még szó sem volt arról, hogy Lord Armageddon valójában létezik… természetesen ő is hallott a New York-i Herceg úgynevezett elméleteiről, de Asker úgy vélte, bármilyen nemes is a próbálkozás, előbb vagy utóbb majd az ő lelkét is elborítja a homály. És most mindezen meggyőződése ellenére itt volt Lord Armageddon, és amikor Asker Eirére gondolt, nemlétében először kívánta mindennél jobban, hogy ne legyen igaza…
- Hé – arra riadt föl az elmélkedéséből, hogy Beslan megböki a vállát - legalább te szólhattál volna neki. Rád tán még hallgatott is volna.
Asker kissé értetlenül nézhetett körbe, mert Roderick tőle szokatlan hevességgel válaszolt:
- Eire az utolsó erejét veti most oda London oltárán éppen azért, hogy az a nyomorult Lyle békén ülhessen a fényes termeiben, a szentségit.
Asker nyugtatólag megszólalt, a kezével intve, hogy üljenek le:
- Nyugalom, Ifjak. A heveskedéssel semmire sem megyünk. Beszéljetek, mi történt. Necris! – szólt rá, mert látta, hogy a férfiban dúl az indulat – Ülj le, és kezdd el.
A Lasombra letette magát.
- Samhainkor Eire meg fogja ölni az új garou vezért – bökte ki. Beslan mellételepedett, és keserves arccal kijelentette:
- Mást úgysem tehetünk, mint pozitívan állunk ehhez az egész grunyihoz, nem?
Előkereste a cigarettáját, és csalódottan összegyűrve az üres dobozt, odébb hajította.
- Most már nyissátok ki a szátokat, mert szétesz az ideg – Trent, a többiekhez hasonlóan, várakozásteljes tekintettel bámult rájuk. Beslan belekezdett; eleinte nem nagyon akarózott neki mesélni, mintha a felderítésnek még az emlékétől is kirázná a hideg; de aztán végül csak nem bírta megállni, hogy ne mondja el részletesen. Miközben Roderick és Necris aggodalmas pillantásokat váltottak egymással, Beslan éppen ott tartott, hogy úgy mentek el a vadak orra előtt, mintha azok vakok és süketek lennének. Akkor hallották meg a mozgást és kocsik motorjának zúgását odaföntről; Quent felment megnézni, és a lépcső tetejéről visszakiabálva jelentette a lentieknek, hogy mind a két kocsi visszajött.
A hangulat egy pillanat alatt változott át a feszült idegességből sokkal nyugodtabbá, még akkor is, ha az Oxhey történet még el sem hangzott teljes hosszában.
- Hát ez bazigyorsan ment – vigyorgott Beslan, és előkotorta a zsebéből az oda begyűrt papírlapot, meglengetve Asker előtt – Most már ennek is jobban tudok örülni.
- Az meg mi?
- A Primogén mai távirata - felelte a fehér hajú, de folytatni már nem tudta, mert akkor nyílt a fenti ajtó, és megjelentek a lépcső tetején a Cross Bones egység tagjai.
- Na mi van? Semmi vér meg cafatokra szakadt ruhák? - kiabált fel Quentan – Bálban voltatok, vagy mi a franc?
- Cseszd meg – kiabálta neki vissza Redlea, de mosoly játszott a szája szélén - nem csak úgy lehet harcolni, öcsém, mint a barbárok! Mi úriemberek vagyunk, tisztán ölünk és ízlésesen!
Sorban lejöttek a lépcsőn, üdvözölték egymást; utolsónak maradt Eire, aki behúzta mögöttük az ajtót. Amikor lejött ő is, a férfiak elcsöndesedtek; a lány letette a kocsiból behozott Remingtont a lépcső mellé, felült egy láda tetejére, és bólintott.
- Szerencsénk volt. Összetalálkoztunk a Knightsbridge elején. Az őr kivételével teljes létszánban itt vagyunk. Jöjjenek a jelentések. Southwarkiak?
Egyikük figyelmét sem kerülte el a lány hangjában bujkáló fáradtság – vagy szomorúság? – és az, hogy bár szavai tárgyilagosak és határozottak voltak, a tekintete mögött különös, eddig nem látott mélységek tátongtak. Nem csak Necris volt az, aki a beszámolókat csak fél füllel hallgatva, tulajdonképpen a parancsnokukat figyelte végig; a Lasombra arra gondolt, milyen büszkén és félelem nélkül állt ott a lány a vadak között, mintha egyetlen szavával térdre lenne képes kényszeríteni mindegyiket. A hangja egy pillanatra sem remegett meg, pedig az életét ajánlotta fel – és Necris arra gondolt, akárhányszor is mondta régebben nekik Asker, hogy akármit is tesznek, ők már elveszettek, és akármennyire igazat adott neki akkor, tévedtek. Tévedtek, mert akkor még nem tudhatták, kivel fognak összetalálkozni egy külvárosi utcában egy éjjel…
Meglehet, félig-meddig mindenki a saját gondolataiba merülve ülte- és állta körül Eirét, de azért végighallgatták előbb Troy, majd Chidder beszámolóját az éjszaka történéseiről, még akkor is, ha mindenki a vérfarkasos történetet akarta végre hallani. Troy egysége az utcákat járta, követtek egy tízfős Pander-osztagot, akik a Vauxhall metrómegállóban találkoztak másik két egységgel; ott kuksoltak addig, ameddig azok megbeszélést tartottak, de mivel spanyolul beszéltek – vagy valami ahhoz hasonló nyelven, Troy nem tudta megmondani – egy árva szót sem értettek az egészből. Elmondták azt is, hogy nem voltak velük Fekete Lovagok, sem egyéb, látszólag magasabb rangban álló Sabbat vezetők; mindhárom csoport egyedül volt, és amikor eltűntek a csatornában, Troyék csak egy darabig tudták őket követni, aztán az útvesztőben elveszítették a nyomukat.
- Együtt mentek? – kérdezte Roderick.
- Ameddig mi láttuk őket, igen – mondta Kent – és úgy véljük, észak felé tartottak, át a híd alatt.
- Milyen volt a felszereltségük?
- Egyiknél sem volt látható fegyver. Azt nem mondom, hogy fegyvertelenek voltak, de láthatólag igyekeztek inkább valami szedett-vedett galerinek tűnni, mint harci osztagnak.
- Szóval felderítők.
- Meglehet, Eire.
- Jól van – a lány bólintott – tartsuk nyitva a szemünket. Eddig itt északon hány Pander fészket azonosítottatok?
- Egyet sem – felelte Necris – Újszülött Lasombrák gyülekezőhelyeiről tudunk csak. De lehetséges, hogy a kettő hamarosan összemosódik.
- Rendben. Terjeszkednek, ezt eddig is sejtettük. Bőkezűen bánnak az ágyútöltelékeikkel – mondta Eire – Második egység?
- Hát – felelte Chidder – A megadott címet kipucoltuk.
- Végre egy jó hír – Beslan elégedetten körbenézett.
- Nem annyira. River szerint legalább húszan kellett volna ott lenniük, de csak hét Pandert találtunk, pedig egész éjjel ott szobroztunk, és szemmel tartottuk a házat, hogy csak akkor csapjunk le, amikor mindegyik féreg visszabújt a lyukába. De nem várhattunk tovább, ha még haza is akartunk érni, szóval bementünk, és szétszedtük őket. Akartunk egyet elhozni, hogy beszéljen nekünk, de túl gyorsan meghaltak – a férfi egy fél vigyort eresztett el Eire felé.
- Tehát nem állandó Menedékeik vannak?
- Mi délen úgy tudjuk, de igen, kis Lord - felelte River – azonban sok mást is jelenthet a tény, hogy nem voltak ott.
- Például kinyírhatták őket máshol – szólt közbe Redlea.
- Vagy van vészforgatókönyvük – vélte Asker.
- Attól függ, mennyire okosak önmagukban, és mennyire szervezettek.
- És hogy a gazdáik mennyire engedik őket önállóan cselekedni - bólintott Eire - Jól van. Hét ellenséggel kevesebb. Bármiféle használható információ?
- Nem sok. Beszéltünk River egyik ismerősével, Jack Doe-val. Azt mondta, figyelni fogja a házat és a környékét, hogy van-e mozgás az elkövetkező napokban.
- Ki ez a Jack Doe?
- Megbízható barát, kis Lord – felelte River – amennyire egy barátság két Senkiházi között megbízható lehet.
- Vagyis?
- Ahogy mondtam – felelte a férfi – odalent a Southwarkban a kitaszítottak így vagy úgy, mind ismerik egymást. Időről-időre történnek dolgok, amik miatt egymásra vagyunk utalva, aztán elválnak az útjaink – de megismerjük egymást az utcán, és a mi emlékezetünk sem kevésbé éles, mint a Páholy akármelyik tagjáé.
- Felelsz érte?
- Felelek.
- Jól van - Eire tekintete átvándorolt Finn-re, aztán Messie-re - akkor halljuk a Cross Bones-t.
- A nagy semmi, parancsnok! – Redlea válaszolt mindenki előtt – üres volt, mint amilyennek egy nyamvadt temetőnek lennie kell. Se Panderek, se rémséges szörnyeteg, semmi. Úgy felvérteztük magunkat, mintha a pokolba mennénk Molochot kirángatni onnan, de baglyokon kívül semmi élőt nem találtunk.
Eire csodálkozva nézett a férfira; aztán Kjetilen és Riveren állapodott meg a tekintete.
- Semmi nyomuk?
- Azt azért nem mondanám - vette át a szót Finn – lementünk a föld alá, hátha megleljük a búvóhelyüket.
- A magad nevében beszélj – Messie dühösen fújtatott – az egész rohadt alagútrendszert be kellett volna robbantani a búsba, és csak aztán lemenni.
- Veszekedést később—Roderick hangja parancsoló volt és sürgető – Mit műveltetek?
- Lementünk, mert ez az öngyilkosjelölt itt – mutatott Messie Finn felé – le akart menni megnézni, miután nagyjából centinként vizsgáltuk át a temetőt, és nem találtunk senkit. Szerintem meg hülyeség volt, mert ha a föld alatt esik a nyakunkba az a valami, onnan hétszentség, hogy nem verekedjük ki magunkat.
- De azért lementél te is – Eire halványan mosolygott. A férfi vállat vont.
- Most hagyjam, hogy szétszedjék az arcát? – látszott rajta, hogy utálta Finnt a hülye ötleteiért, de a világért sem lett volna képes kimaradni a dologból – Lementünk, és egy ijesztően szerteágazó alagútrendszert találtunk.
- Ember alkotta?
- Inkább lény alkotta - folytatta Redlea - valaha nagyjából az a szint lehetett, ahová a temetőbe elhantolták a testeket. Kicsi és bazira zsúfolt hely ez, parancsnok, a franc se tudja, milyen régi, és mióta nem használják. Ahogy néztem, itt-ott beomlottak a falak, beszakadtak a sírok, járatok alakultak ki, aztán meg, aki beköltözött, továbbfejlesztette az alagutakat. Szűk és kanyargós, egészen kiváló búvóhely. Bazinagy szerencse, hogy nem voltak otthon.
- Mit találtatok odalent? – kérdezte Eire, aki Askert nézte; a férfi mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak a fejét ingatta, és figyelt.
- Régi ládákból vagy koporsókból tákolt fekhelyeket. Csontokat, ruhadarabokat. A legtöbbje egészen új, biztosan a Pandereké. Mármint a ruhák. Néhány fegyver.
- Tehát valamiféle szálláshely, amit rendszeresen használnak?
- Úgy tűnik – Redlea az ajkát biggyesztette – de ezen kívül semmi. Csaknem egész éjjel ott voltunk, az utolsó másfél órát kivéve, és semmi mozgás nem volt.
- River, Kjetil – a lány a két férfihoz fordult – Mit tudhatunk meg a southwarkiaktól a helyről, ha ügyesen kérdezünk?
A két férfi egymásra nézett; Kjetil bólintott Rivernek.
- Mit kívánsz tudni?
- Hogy kik laknak a temetőben, és visszamentek, vagy visszajárnak-e. Ha Askerék megzavarták őket, és eltűntek, akkor hova mentek.
- Ahogy kívánod. Mindazonáltal, talán nagyobb súlyt kapnának a szavaink, kis Lord, ha Te is velünk jönnél. A Vértestvérek Atyádról és Rólad suttognak; sokan elhiszik, hogy eljöttetek kirántani ezt a várost a mocsokból, de sokan kételkedhetnek, ezért gondolom, hogy bizonytalanságukat és a félelmüket eloszlatná, ha személyesen szólnál hozzájuk.
- Rendben van, River. Holnap éjjel nem lehet, mert Blake úrhoz vagyok hivatalos – de az azt követő éjjelen talán sort tudunk keríteni rá. A Southwark információi a Nosferatuk tudásával már elég erős alapot biztosíthat nekünk a kezdéshez.
- Már ha hajlandóak lesznek megosztani azokat veled - Redlea lefitymálóan legyintett - Oké, féltik a Menedéküket, de ők sem jobbak a többinél.
- Ellenállhatatlan volt az ajánlat, amit tettem nekik. Nem fognak kijátszani minket.
- Túl egyenes vagy, Eire – jegyezte meg Roderick – Atyád erre tanított, ezért nem tudhatod, micsoda fertő egy város Páholya, és benne mindenki, akár azt mondja, hogy becsületes, akármit mond.
- Hé, azért ne általánosíts… - szólt közbe Beslan.
- Tudom, a barátod, blabla! De itt és most azokról van szó, akiknek egyetlen fejmozdulatától függhet a város sorsa és a miénk is. Blake romlott, és félti az életét, ezért belement az egyezségbe. Vigyázz magadra, parancsnok, bármi is történjen, és bármit is mondanak.
Eire bólintott. Mennyire más volt itt lenni, ezekkel a férfiakkal, mint a Herceg szalonjában…
- Nem felejtem el az intelmeiteket, Roderick – mondta – de a Primogén most a legkisebb gondunk. Redlea, folytassátok.
A férfi hamar elbeszélte, mint találkoztak össze a Cross Bones-ból hazafelé jövet két Lasombra harcossal, akiket majdnem elgázoltak a Trinity Street-en, aztán rövid üldözést követően megtalálták és kivégezték mindkettőt; a holttesteket a csatornába dobálták.
Aztán végül az utolsó egység aznap éjjeli tevékenységéről szóló beszámoló következett; és Beslan előadta a történteket. Sűrű csönd támadt a teremben, amikor a végére ért; mindenki Eirére pislogott, aki fáradt tekintettel nézett körbe – várta a kérdéseket, amiket ezután majd neki fognak szegezni, és a vitát, ami bizonyosan ki fog kerekedni az egészből. Tudta, miért csinálják, szerették őt, pedig nem kellene így lennie; de úgy tűnt, nemcsak az elmúlt pár nap volt tele irracionális, képtelenebbnél képtelenebb eseményekkel, hanem ezeknek a férfiaknak a lelke is...
Várta, de nem ez történt. Necris, Roderick és Asker egy Eirére vetett pillantás után egyszerre álltak fel.
- Aludjunk – mondta Necris egyszerűen, mintha ezzel egyértelműen jelezni akarná a többieknek, hogy kérdezősködésnek most nincs helye. Neki pedig elhitték; tudták, min megy keresztül, ha nem kérdezték és nem emlegették is. A kotéria egy család volt, kimondatlanul is tudtak mindent a másikról.
- Itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk – mondta Asker is, és a többiek feltápászkodtak, nyugtázva, hogy történt, ami történt, ezen már nem lehet változtatni.
- Holnap? – kérdezte Beslan még, miközben ő is nekikészült, hogy elvonuljon.
- Holnap el kell mennem a Nosferatu Primogén úrhoz – felelte Eire, és közben gondolatban hozzátette: és a két gargoyle-hoz – azután felderítünk. Ha lehet, és amit csak lehet, megtudunk az ellenségről. Jó volna tudni, ki vezeti őket, itt van-e Joseph Pander a városban – talán a southwarki barátaink segítenek ebben. Még egyszer meg kell néznünk a temetőt…
- Melyiket? – kérdezte Redlea, akinek a szavai mintha azt sugallták volna, hogy csalódott, amikor nem találták otthon Beslan mumusát.
- Mindkettőt, a Bromptont is és a Cross Bones-t is, de az előbbire már van jelentkezőm. Én most itt az utóbbira gondoltam. Ezen kívül valamikor lesz egy eligazítás a Herceg Úrnál.
- Mit nem adnék, ha ott lehetnék, és láthatnám a savanyú fejét – morogta Messie csak éppen olyan hangosan, hogy mindannyian hallják, és összevigyorogtak Beslannal.
- Nem fogsz kimaradni belőle, Beslan barátja gondoskodott róla – mondta Trent.
- Ami a barátomat illeti – a fehér hajú meglobogtatta a papírját – odaát nagy a készülődés. Albany tűkön ülve várja, hogy megismerhessen – és ezzel eleresztett egy széles mosolyt Eire felé. A lány bólintott, de nem tudta osztani Beslan vidámságát.
- Ha a Primogén úr így kívánja, megtiszteltetés lesz számomra. Félek azonban, hogy mivel engem kizárólag csak a te elbeszéléseidből ismer, azok alapján holmi szuperhősnek képzel.
Annál sokkal több vagy – gondolta Necris, és hiába akarta elfordítani a fejét, nem tudta, néznie kellett a lány arcát.
Eire megjegyzésén általános derültség támadt; a lány kihasználta az alkalmat, és odafordult Askerhez.
- Mi a véleményed a térképről?
- Készítettem rövid feljegyzéseket számodra. Vannak ötleteim, bár a jelöléseid egy részét nem értettem teljesen. Gondolom, a te jelöléseid.
- Igen. Még a csatornában csináltam őket. Ma napnyugtakor megbeszéljük, s úgy megyek a Primogénhez. Talán te is velem tarthatnál.
- Ahogy akarod. De ha egy tanácsot elfogadsz tőlem – az öreg vámpír rászánta magát, hogy kimondja – bár tudom, a legkevésbé sem szorulsz rá, hogy tanácsokat osztogassanak neked, de jobban tennéd, ha most tényleg lepihennél, és nem törődnél a térképpel és semmi mással néhány óráig.
Eire meglepődve tekintett Askerre.
- Valóban igazad van – bólintotta, mintha csak a Nosferatu szavai juttatták volna eszébe, milyen jó volna csöndben és nyugodtan rendezni próbálni a gondolatait – jól van. Mindenkire nagyon ráfér a nyugalom, bármiféle, amit csak teremteni képesek vagyunk - hangosan folytatta, hogy mindenki odafigyeljen rá – Harcosok! Már csak vagy másfél óra van hajnalig. Átveszem Textől az őrséget. Avassátok be, aztán térjetek aludni, a vízvezeték ráér holnap. Örülök, hogy mindannyian épségben visszatértetek – tette még hozzá halvány mosollyal, felállt a ládáról, és kifelé indult. Nem tudta, miért de visszanézett rájuk a lépcső aljából; a férfiak őt nézték, és mindegyikük tekintete tele volt kérdésekkel.
- Nyugodalmas alvást - mondta halkan Eire, és felsietett. Odafönt leváltotta Texet, aki már tűkön ült, hogy halljon mindent, amiből eddig kimaradt; a férfi lement a többiekhez, magára csukva a gépház ajtaját. Eire leült a fal tövébe; amikor végre egyedül maradt, és nem látta senki, nem figyelték a mozdulatait, szinte összecsuklottak a tagjai, úgy tört rá ismét az eddig kordában tartott fáradtság.
Bár megállíthatnám a gondolataimat egyetlen parancsszóval – gondolta keserűen – hogy körbenézhessek, hol van a segítség ennek a városnak? De mire egyet fordulnék, már a nyakunkon lenne minden ellenségünk. Mennyivel hatékonyabbak lehetnénk, akár csak ennyien is, ha világos ismereteink lennének a helyzetről, és időhöz jutnánk, ami alatt megtervezhetjük a következő lépésünket.
Akárki vezeti is az offenzívát – gondolta Eire – minden bizonnyal jól ismeri a városban uralkodó viszonyokat. Tudja, hogy csaknem korlátlan lehetősége van cselekedni, és átlátja az egész csatateret, míg mi szinte vakon bolyongunk a sikátorokban…
Örült, hogy nem kérdeztek semmit, örült, hogy nem kérdőjelezték meg, amit tett; tudomásul vettek mindent, és a jelen helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett. Nem kérdezték azt sem, mit mondott neki a Fianna nő, pedig legalábbis Beslannak biztosan a nyelvén volt a kérdés... és egyszer majd talán neki is le kell ülnie, és elmesélnie a történetet, hogy miért lett Eire Elizabeth Kieranból az, aki… de ahhoz erő kell, és az most nincs elég, másra pazarolható meg végképp nincsen; most az idegek, idegszálak, most minden erre a városra figyel…
Látta, ahogyan a megbeszélés közben a Lasombra megmaradt szemét rá függesztette, és nem érthette félre a tekintet értelmét. Mennyi szenvedés – gondolta Eire – ami belehullik a semmibe… Bár jóvá tehetném a bűnt, amit ellened percről percre elkövetek, Necris! Ha megkérdeném, mit tegyek, hogy neked könnyebbé tegyem, tudnál felelni? Vagy kitől kérdjem? Mert ha magamhoz fordulok, csak egyetlen lehetséges utat látok, hogy elmegyek, hogy elfelejtsd, hogy Eire valaha is létezett, de nem mehetek, mert köt az esküvésem a városnak és a kotériának…
Sokszázadjára futották a gondolatai ugyanazokat a köröket, minden eredmény nélkül. Hiába kergette a megoldást, mindig ugyanaz az ördögi kör húzta magába, akár egy örvény, és mindinkább próbálta keresni a kiutat, csak egyetlen megoldás suttogott a fejében egyre hangosabban.
Tudta, kinek a hangja az. A névtelen démoné. Az árnyéké, amelyiknek az emléke még száz év után is olyan élő és tapintható volt, hogy a hangját hallhatta.
Nem akart rá hallgatni. A démonnak nincs hatalma felette többé. Hiába suttog, hiába sikoltozik, fél Lord Armageddon hatalmától, és most már tőle is fél. Eire kegyetlen harcban vívta ki magának a vele szemben elért státuszt.
Amikor megérezte a mérhetetlen hatalmat közeledni, erejéből csak egy halvány mosolyra futotta.

Lord Armageddon nézte az arcát, ahogy a sötétbe bámul; végtelenül fáradtnak és kimerültnek tűnt, ahogy ott ült, pedig alig néhány napja érkeztek meg csak a városba; mégis úgy volt, ahogyan elinduláskor sejtette – egy percnyi megnyugvásuk sem volt. Azt nem bánta, ami vele történik – de Eirét túl hamar vetette a túl mély vízbe. Nagyon fáradtnak tűnt, és nagyon szomorúnak; Lord Armageddon halott szívébe tíz körmével vájta bele magát a bánat, ahogyan nézte.
Odalépett hozzá, és letelepedett mellé. Egy darabig nem szóltak, csak ültek egymás mellett, mozdulatlanul. Érezte Gyermekében a letaglózott akaratot, érezte azt is, micsoda erőket állít ellene a lány; olyan volt a lelke, mint egy csatatér, és ebbe bárki hamar belefáradt volna. Érezte azt is, hogy Eire nyugtalan, és súlyos gondolatai vannak; szinte sütött belőle a gondterheltség.
- Gyermekem – mondta gyengéden, és feléje fordult – Mi a baj? Megrettenek attól, amit a lelkedben látok.
Eire ránézett a férfira; a tekintete felragyogott egy pillanatra.
- Jó, hogy itt vagy, Atyám - mondta halkan.
Lord Armageddon mosolygott.
- Megkaptuk a kocsikat. Már ki is próbáltuk. Óriási segítség a meglétük.
- Jobb volna, ha még többet hozhattam volna, de túl feltűnő lett volna az elhelyezésük. Hirtelen megoldásra volt szükség a Menedék kérdésében, lehet, nem gondoltuk át eléggé a dolgot.
- Jó hely – mondta Eire - a fiúknak tetszik. Jól elférnek. Némileg reménykedem, hogy talán többen is leszünk, és akkor kell a hely. A kocsikat majd elvisszük a házak közé.
- Tehát Beslannak igen eredményes a toborzómunkája? – kérdezte a férfi halvány mosollyal.
- Azt nem tudom, Atyám, de úgy vélem, inkább a Te hírneved az, amelyik szárnyra kelt a sötétben, és most mindenki, aki eddig tenni akart, de nem tudott, megkeresi a lehetőségeket.
- Vagy a Te híred – felelte Lord Armageddon – döntsd el magad, örülsz-e, vagy sem, de a Hercegi Ház a nevedtől hangos.
Eire lemondóan megrázta a fejét.
- Gyorsan sikerült sok olyan dolgot tennem, ami miatt nem kedvelnek, tudom. És azt is tudom, hogy árgus szemmel figyelik minden lépésemet - ha csak egyetlen olyan hibát vétek, amely az ő kódexükbe már nem fér bele, a Herceg nem fog újabb meghívásokat küldözgetni.
És ha megtudja, amire készülök – gondolta Eire – hogy szövetségre akarok lépni a gargoyle-okkal, kitörli a nevem a szótárából, és oda minden eddigi eredmény.
Lord Armageddon nehéz szívvel hallgatta Gyermeke szavait. Túl komolyak és túl súlyosak voltak ahhoz képest, amilyen elképzelései voltak neki Eire jövőjéről – a lány komor mondatai nehéz döndüléssel csapódtak lelke falainak, és a visszhangban vádló hangokat vélt felfedezni: Miért hoztad ide? Hogyan képzelted, hogy nem ez fog történni? Ismered száz éve, ismered a lelkét, tudod, hogy azon elvek szerint él, amelyeket te tanítottál neki – és most egyszerre micsoda felelősség szakadt a nyakába…
- Egyébiránt aggódom azért is, mert nem világosak előttem a Herceg szándékai.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Tegnap éjjel a kocsikat az ő nevében küldték. A kulcsokkal együtt egy levelet is átadtak nekem a futárok. A Herceg Úr a félbehagyott beszélgetésünk mihamarabbi folytatását kéri tőlem.
Lord Armageddon hallgatott.
- El fogsz menni?
- Természetesen – bólintott a lány – a kotériáról van szó.
A férfi pontosan értette, amit a Gyermeke mondani akart.
- És tudni akarom, mi történt a Bromptonban, tőle is hallani akarom, hogy a felső körökben ki és mit tud erről. Innen indult az egész, Atyám, ez volt az első csapás, és ha jól kérdezek, sok választ elmondanak majd nekem akkor is, ha nem akarják. A kövek is...
Lord Armageddon karján reszketés futott végig, de Eire tekintete a fák kopasz ágain pihent, nem vette észre.
- Egyetértek – felelte a férfi, hogy más irányba terelje a veszélyes beszélgetést – De most szóljunk a sürgősebb dolgokról. Mi a terved a Nosferatuk védelmi intézkedésével kapcsolatban?
- Nem nagyon tudtam aludni – felelte ismét halkan a lány – dolgoztam rajta, de még Askerrel át kell beszélnem az egészet. Ma éjjel ő munkálkodott rajta, nekem nem volt túl sok időm ezzel foglalkozni.
- Mi történt?
- Ki kellett mennünk az Oxhey-hoz. Előző este Texék azzal a hírrel jöttek vissza, hogy olyan mozgás van az erdőben, mintha ott gyülekeznének a partraszálláshoz. Meg kellett néznünk, mi történik.
- Nem felejtenek.
- Nem is reménykedtem benne – mondta a lány, és a hangja nehéz volt, mint a kő – de nem örülök neki, hogy pont most, amikor a New York- vendégeket várjuk… és még csak alig ismerjük az új vezért. Ezen kívül sötét eshetőségek merülnek fel előttem, amelyeknek a megakadályozására nincs módom és hatalmam.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy a garou-k büszkesége túl nagy csorbát szenvedett, és bármit képesek megtenni, hogy lemossák magukról a szégyent. Nincs jele egyelőre, hogy beigazolódna a sejtésem, mégis aggódom, hogy a sértett vadak utat találhatnak a Sabbathoz…
- Még ha kicsi is az esélye – bólintott komoran Lord Armageddon – számolnunk kell vele. Mit tudtatok meg a felderítéskor?
- Elég sok mindent – Eire összeharapta az ajkát, ahogy mondta – az új vezért Lux Animusnak hívják, és csaknem az összes törzs támogatásáról biztosította. Tudnak a Kamarilla és a Sabbat közötti háborúról, és azt is tudják, hogy ki kell ezt használniuk.
- Kétfrontos háború?
- Sokadik front lenne ez már... – Eire sóhajtott – de legalább biztosan tudjuk, hogy ellenünk fognak jönni. Tudnak Rólad is, Atyám. Néhányan nem hiszik, hogy létezel.
- Ahogyan a saját oldalunkon sem – a férfi arcán mosoly suhant át – De majd bebizonyítjuk, hogy nem gyerekmesék vagyunk.
- Ami a garoukat illeti… nekik már bebizonyítottam.
A férfi ránézett Eire arcára.
- Mi történt?
- Kényszerhelyzet. Sosincs más, csak egy út előttem, Atyám, s mentenem kellett a velem lévők életét – felelte a lány, és elbeszélte az Oxhey-ban történteket. Lord Armageddon egyre elkomorodó arccal hallgatta.
- Rendkívül nagy veszélynek tetted ki magad - mondta aztán, ahogy a Gyermeke befejezte a mondandóját; s a hangja tele volt melegséggel – de nem csalódtam benned. Én is ezt tettem volna.
Eire a tekintetébe fúrta a tekintetét.
- Ott leszek Veled a párbaj éjszakáján - bólintott a férfi, és megszorította Eire kezét - megtesszük, amit kell.
- Köszönöm, Atyám – suttogta a lány; arra számított, hogy Atyja dühös lesz rá, vagy ellenezni fogja helytelen helyzetfelismerését és az abból következő döntést; de Lord Armageddon ismét csak igazat adott neki, és ma éjszaka erre a jó érzésre - hogy még mindig, minden káosz ellenére, ami körülötte örvénylik, képes magát Atyja tanításaihoz tartani – nagyon szüksége volt.
Azt nem látta, hogy Lord Armageddon lelke mélyén milyen magasra szökik a félelem. Mit teszel magaddal, Eire? Minden csepp véred egyenként hullatod el egy veled épp csak nem ellenséges város védelmében, egyszerre harcolva baráttal, ellenséggel és önmagaddal is?
Lord Armageddon tudta, hogy mindezt ő maga tanította a lánynak; de az elszántság, amellyel Eire nekifogott a tanítások gyakorlatra való váltásának, egyszerre töltötte el örömmel és félelemmel. Másra kell az erőd, Eire, egyetlen gyertyalángom; ha megérkeznek azok ketten, megfordul a világ…
Bólintott.
- Jól van. Samhainig van még néhány napunk, s addig sok más is történni fog. Legalább a garou fronton addig nyugalom várható.
- Ki lehetett az az öregember? Nem vártam volna a sértett garouktól olyan megfontolt beszédet, amelyet ő intézett hozzánk.
- Minden bizonnyal olyan férfi, aki háborúk során szerezte tekintélyét a törzsben; a Rőtkarmúak nem hallgattak volna rá, ha pusztán csak egy bölcs öregember lenne. Talán éppen eleget látott ahhoz, hogy tudja, az erő csak akkor ér valamit, ha ésszel párosul.
- Amíg a vezér kétségbe vonta, hogy az vagyok, akinek mondtam magam, ő tudta, hogy igazat mondok, vagy legalábbis elhitte. Ennek ellenére nem szólt, hogy a jogalap, amire hivatkoztam, nem áll meg a lábán.
- Nem szólt, mert bizonyára érdekelted őt, Eire. Ha tudta, ki vagy, azt is tudta, hogy ha ellenállnak, kivághattad volna magad az erdőből.
- Esélyünk sem lett volna rá. Rengetegen voltak.
Ó, dehogynem, Eirém, dehogynem.
- Jól van – Lord Armageddon mosolygott – Samhainig még rengeteg más is történni fog, vegyük sorba az eseményeket.
- Sor nincs, csak egy hatalmas örvénylő káosz előttünk, Atyám. A sötétben tapogatózunk az ellenség szándékait és a Pandereket illetően is, úgyhogy ameddig nem érkeznek meg a követek, megpróbálunk arról információkat szerezni, legalább kivel állunk szemben.
- Rendben. A segítségetekre leszek. A Hercegi Ház sok mindent rejt, csak a megfelelő ajtókat kell kinyitogatni.
- Sok helyen jártunk már, próbáljuk minden utcasarokra rávetni a tekintetünk, de keservesen nehezen látjuk át az egész várost… River segítségével megpróbáljuk felderíteni a Southwarkot. Ott a Brompton. A Cross Bones... Tegnap este Askeréket csaknem cafatokra tépte egy felpörgött Pander-osztag és valami ismeretlen lény, amelyik ott bujkál. Meglehet, hogy egyszerűen csak dúlt bennük a bizonyítási vágy; de a hevességük mást mond nekem. Ma visszamentek, de a temető környéke teljesen mozdulatlan volt, mintha csak Asker álmodta volna a sebesülését az oldalában.
- Asker megsebesült?
- Még tegnap éjjel. Azt mondják, az a lény őrjöngve támadt rá. Mától fogva ő a hátországunk, többet nem veszélyeztethetjük az életét.
- Miféle lény?
- Nem tudják ők maguk sem. Hatalmas, borzalmas kinézetű, akár a legszörnyűségesebben eltorzult Nosferatu, és Beslan többször is elmondta, milyen büdös volt – a lány mosolygott – Finnék azonban már nem lelték ott, és lemenni nem akartak a búvóhelyére.
- Rátámadt Askerre?
- Mindenkire, akit csak ért, de ő fogta fel a legnagyobb csapást.
- Hát ezért nem mentek eléd, ahogy kértem tőlük?
- Így van. Nem értek oda időben. De a lényeg, hogy viszonylagos épségben visszatértek. Így legalább találkoztam Kjetillel.
- Kivel? – kérdezte Lord Armageddon, és az arca gyanakodó kifejezést öltött. Azóta, hogy biztosan tudta, hogy a Kiasyd és a Koponya karnyújtásnyi távolságra voltak, minden gyanús volt, minden személy és minden pillanat.
- Kjetil a Stonewallban várt rám. Csatlakozni akart. Nagyon fiatal, végigharcolta a háborút, és most azt akarja csinálni, amihez ért.
- Mit gondolsz róla?
- Hogy elég elszánt ahhoz, hogy túlélje, és elég sok értékes tapasztalatot gyűjtött már össze pusztán néhány rövid éve alatt ahhoz, hogy nélkülözhetetlen legyen a kotéria számára.
- Hol élt eddig?
- A Southwarkban. Rivert is ismerte. Mint mondják, ott többé-kevésbé mindenki ismer mindenkit, és ez szintén jól jöhet nekünk.
Lord Armageddon elméjében megszólalt egy hang, ami azt suttogta a fülébe, hogy valami nincs rendben. Azt nem tudta, Kjetillel-e, vagy csupán a helyzettel, de a gyomorforgató nyugtalanságot egyértelműen érezte, és ez nem tetszett neki. Összevont szemmel kérdezte:
- Biztos vagy benne, hogy megbízható?
Hogyne lennék bizonyos, Atyám, amikor felfedte előttünk a gargoyle-ok kilétét, és ezzel közösséget vállalt velünk a számkivetettségben?
Szomorúan válaszolt:
- Igen, Atyám. Bizonyos vagyok benne.
Lord Armageddon kérdezni akart valamit, de a szavak bennragadtak a torkában. A Gyermeke nem ad neki válaszokat, legalábbis nem úgy, ahogyan eddig tette – és ez nem tetszett neki. Rápillantott az arcára, és a súlyos gondterheltség, ami Eire vonásait elsötétítette, megrémítette a férfit. Nagyon veszélyes terheket hordozhat, ha nem akaródzik elmondani, még neki sem.
Hallgatott, és nézte Eirét. A lány visszanézett rá, és pontosan tudta, hogy nem titkolhat el egyetlen pillanatot sem előle.
- Atyám – mondta egészen halkan, fáradtan – Én csak azt akarom, hogy ne keveredj bele.
- Mibe? – kérdezte Lord Armageddon fojtott hangon.
- Ha elmondom, Atyám, te is részese leszel, és ezt nem engedhetem. Tisztának és feddhetetlennek kell maradnod. Nekem meg már – tette hozzá keserű mosollyal – félig-meddig mindegy is.
Lord Armageddon megfogta a kezét, és megszorította. Eirének nem lehetnek titkai, most nem – gondolta őszinte rémülettel – mert ő nem tudja, mi veszélyes rá nézve, és mi nem, és úgy sétálhat bele egy végzetes csapdába, hogy nem fogja tudni, a halálába fut...
- Gyermekem - mondta, és komoly erőfeszítésébe került elrejtenie a hangjából a felindultságot – aggódóvá teszel. Mi történik veled?
Eire halvány mosollyal simított végig a férfi kezén. Tudta, hogy nem mondhatna egyetlen szót sem, a lelke mégis olyan kétségbeesve vágyott az Atyja nyújtotta biztonságra, arra, hogy a mérhetetlen hatalom árnyékában megbújva lehunyja a szemét, elaludjon, és ne gondoljon se gargoyle-okra, se háborúra, se végzetesen összetört, halottan is eltiport szívekre.
Megrázta a fejét.
- Sajnálom, Atyám.
Ne kelljen kényszerítenem téged, egyetlen Gyermekem - suttogta egy lefojtott hang a férfiban - kérlek, ne kényszeríts, hogy olyat tegyek, amit önszántamból soha nem tennék...
Nem szólt semmit, csak nézte, és az agya lázasan kutatott olyan megoldás után, ami nem járt erőszakkal. Amikor először találkoztak, azon az estén megfogadta sok egyéb dolog mellett azt is, hogy soha egyetlen egyszer sem, történjen bármi, legyen bármilyen kényszerítő a körülmény, nem fogja saját hatalmát Eire ellen felhasználni.
De ez vészhelyzet. Ez vészhelyzet. Gyerünk, Eire, beszélj.
- Rendes körülmények között – mondta – nem kutatnék azon szavaid után, amelyeket nem kívánsz megosztani velem, ezt jól tudod. Saját jogodon beszélsz és cselekszel, ahogy eddig, úgy ezután is. De ami most történik, Eire, az nem játék.
- Tudom – a lány tekintetében elmélyült a sötétség.
- Eire – a férfi egészen felé fordult, két kezébe fogta Eire arcát, egészen közel hajolt hozzá, úgy suttogta neki – féltelek. Nekem Te vagy a legdrágább kincsem, egyetlen vezérlő gyertyalángom a mérhetetlen sötétségben, ugye tudod? Eszemben sincs kételkedni sem szavaidban, sem döntéseidben, de a halott szívem retteg, mert érzem, hogy olyan terheket vállalsz, és olyan veszélyek elé akarsz menni egyedül, amelyek megölnek… kérlek, Eire. Engedd, hogy segítsek. Engedd, hogy veled menjek, bárhová is vezet az út.
A lány beharapta az ajkát, és hirtelen mozdulattal átölelte a férfit – olyan szorosan, olyan kétségbeesett mozdulattal, görcsösen, hogy Lord Armageddonnak elszorult a szíve. Bármi is bánt, Eirém – gondolta, miközben törékeny teste köré fonta a karját – az csaknem összeroppant Téged… bármilyen hatalmas vagy is, Gyermekem, bármennyire is képes vagy a fél világgal szembe menni, ha kell, de valahol eltemetve még mindig ott van benned az a Gyermek, aki száz éve, az első éjszakádon voltál…
Akkor is így öleltél át, ilyen kétségbeesetten, pedig azt sem tudtad, ki vagyok.
Csak néhány pillanatig tartott, és Eire kibontakozott Atyja öleléséből; ránézett a férfira, aki a drága öltönyében ott ült mellette a földön, a nyirkos fűben, és szomorúan félrenézett.
- A kényszerhelyzet olyan dolgok megtételére sarkall, amelyet nem tudok kikerülni, Atyám – suttogta, és a tekintete elszánt volt, benne Lord Armageddon nyomát sem látta az előbbi pillanatnak – és akármit teszek, valakinek vagy valaminek ártok vele. Segíteni akarok a kotériának, de a lépés, amelynek megtételére kényszerülök, a sírjukat ássa meg, ha nem vigyázok.
Lord Armageddon hallgatott.
- Két gargoyle – mondta Eire, és lemondóan megrázta a fejét – Kjetil két gargoyle-t rejteget a déli városrészben.
A férfi arcán átfutott a meglepődés – de belül óriási megkönnyebbülést érzett. Gargoyle-ok! Csak gargoyle-ok!
Vigyáznia kellett, hogy a szinte örömmel határos megkönnyebbülést ne lehessen kiérezni a hangjából.
- Ritka a szabad gargoyle… hogy ismerkedett meg velük?
- Valóban ritka. Ők sem azok.
A férfi csodálkozva kérdezte:
- Nem szabadok? Akkor hát…
- Szöktek, Atyám – felelte gyorsan Eire, mintha hirtelen elhatározta volna magát, és addig akarná kimondani, ameddig meg nem gondolja a dolgot - és a gazdájuk halálra keresi őket. Kémek voltak egykor, a tenyerüknél is jobban ismerik a déli városrészt, és túl sokat tudnak sok mindenről, ezért értékesek a gazdájuknak is, de még inkább nekünk. Kétségbeejtő a helyzetünk. Nem látok más lehetőséget, mint szövetségre lépni velük.
- Ki a volt gazda?
- A Tremere Primogén – felelte Eire, és a tekintetét a fák árnyaira szögezte – megmondtam, Atyám. Megmondtam, mert halott szívem megszakad, ha egyetlen percnyi bánatot is szerzek neked. De kérlek, legyen elég ennyi. Nem mondhatok többet anélkül, hogy veszélyeztetném helyzetedet a Hercegi Házban.
A lánynak igaza volt – a gondolat tűzbe mártott ostorcsapásként vágott végig a férfin – igaza volt, és ha nem akarta, hogy veszélyeztesse a helyzetüket, nem volt szabad többet kérdeznie. Eire tekintetében tompa, fáradt csillogást látott; és gyűlölte a tudatot, hogy ő hajszolta bele ebbe, és most nem tehet semmit, amivel segíthetne neki.
- Micsoda terhet vettél a válladra, Eirém – suttogta neki. Nem óvhatlak, pedig itt állok melletted, mégis tehetetlenül nézem, ahogy egy egész város súlya nehezedik a válladra. És mit számít a hatalmam, a legendás Lord Armageddon hatalma, amikor nem tudok neked segíteni, Neked, akit a legjobban szeretek élő és halott világon egyaránt!
- Elbírom, amit szükséges elbírnom, Atyám. Háborúzunk, és az egész szinte még el sem kezdődött. Különben sem vagyok egyedül – elmosolyodott egy pillanatra, és a szemében felcsillanó, neki szánt ragyogás elöntötte a férfi lelkét – Majd ha vége lesz, és visszamegyünk a Menedékbe, majd lesz időm gyengének vagy fáradtnak mutatkozni. De előbb nem.
Lord Armageddon nem tudta, mit mondjon. Kezével végigsimított Eire arcán, és közben arra gondolt, adná Káin, hogy a lánynak igaza lenne. Ha mindent, amiért jöttek, olyan megnyugtatóan el tudnának rendezni, hogy azután becsukhatnák ezt a máris elátkozott fejezetet, mint egy ajtót, és visszamehetnének az erdő mélyére. Lord Armageddon úgy döntött, nem hajlandó odafigyelni arra a meghatározhatatlanul tompa, fájó érzésre a lelke mélyén, hogy milyen nagyon messze van még az az éjjel...ha eljön egyáltalán valaha.
El sem tudod képzelni, milyen sok a dolgunk, Gyermekem. Sok a dolgunk, és te ebből túl nagy részt vállalsz. Csak nehogy túlfeszítsd a húrt, mert fogalmad sincs róla, mire vagy képes.
- Büszke vagyok Rád – csak ennyit mondott, és nem azt, amire gondolt, de amikor ráébredt, hogy itt van az, akire az életét, a nemlétét, az egész lelkét feltette, itt van, és a harcról beszél, akkor hirtelen azt is megérezte, vagy megsejtette, hogy micsoda szerencséje van, és hozzátette – minél hamarabb hazamehetünk, annál boldogabb leszek. Tegyünk róla, hogy így legyen.
Eire hallgatott pár pillanatig, aztán félrenézett, úgy mondta:
- Hallottam arról, hogy a küldöttséghez minket rendelnek ki díszőrségnek.
- Beslantól tudod?
- Igen.
- Én is jöhettem volna, hogy elmondjam. A kérést hivatalosan is megküldték, és a Herceg rábólintott. Nem kell hosszasan ecsetelnem, milyen boldogan.
- Majd használom a fantáziám. Tudom, hogy Blackmore Primogén úr jót akart, de ez az egész nem fog jó vért szülni, előre látom. De nem ez a legnagyobb gondom, hanem az, hogy mostanra biztosan tudja az egész város, de ha más nem, holnapra bizonyosan mindenki fülébe eljut a hír.
- Nincsenek illúzióid, igaz? Roderick és a többiek már tájékoztattak arról, hogyan mennek a dolgok ebben a városban.
- Így van… Mindenesetre remélem, nem csak mi leszünk ott, mert ilyen kevesen nem sok mindentől tudjuk megvédeni a Primogén Urakat.
- Nem, ott lesz a Herceg testőrsége, és még jó néhány osztag. Ma éjszaka fél tízkor találkozó lesz a Hercegi házban. Eligazítás, ha úgy tetszik. Lyle számodra is kötelezővé tette a jelenlétet.
Eire bólintott.
- Ott leszek. Legszívesebben magammal vinném Rodericket, de jobb, ha nem teszem rosszabbá a helyzetet.
- Ha kívánod, nappalra melletted maradhatok – mondta Lord Armageddon, és a fák kopasz ágai között az ég aljára mutatott - Segíthetek befejezni a Nosferatu Urak számára készített terveket.
- Nem tartóztathatlak, Atyám – suttogta a lány, de a hangja lefojtott, meglepett örömről tanúskodott – Olyan sok minden tennivalód akad.
- Nincs nálad fontosabb dolgom – felelte komolyan Lord Armageddon, és Eire érezte, milyen komolyan, szinte esküvésként mondja.
- Számomra olyan a közelséged, mint az erőm forrása – mosolygott – Szívesen látunk a Menedékünkben.
- Emellett – tette hozzá a férfi, és fölállt - legalább ellenőrizni tudom, hogy alszol-e.
Egymás tekintetébe fúrták egy pillanatra a tekintetüket; Lord Armageddon szabadjára engedte hatalmát, hogy körbefonja, körbeölelje a lányt, és átadhassa neki erejét és elszántságát. Nem akart azokra a hangokra gondolni, amelyek elméje mélyén, a zárt kapuk mögött azt suttogták: miféle erő? Miféle elszántság? Csak azt akarta látni, ahogyan Gyermeke tekintetében táncolnak a csillagok, és a hangja megint tele van erővel – az számított, hogy összeszedhessék magukat az újabb és újabb éjszakákra, amikor minden hatalmukat be kell vetniük, hogy gátat állítsanak az ellenség hordáinak.
Amikor a férfi visszaparancsolta erejét, és lementek, a legtöbben már elvackolódtak a hátsó teremben, mert a hajnal már igen közel lehetett; csak Asker volt ott még, halk szavakkal beszélgetett Roderickkel, és Kjetil, aki Beslannal az akkurátusan sorba rakott fegyverek fölött tanácskozott. Amikor Lord Armageddon és Eire megjelentek a lépcső tetején, mindannyian odakapták a fejüket; Kjetil arcán mélységes döbbenet uralkodott el, s szinte mozdulatlanná dermedve várt, amíg azok ketten leérnek a terembe.
- Atyám – mondta Eire – Kjetil Landseth. Kjetil, ő itt a kotéria mentora – mosolyogva felnézett Atyjára, aki a kezét nyújtva megelőzte a katona zavarodottságát.
- Üdvözlet az éjben. Lord Armageddon.
A katona némán, csaknem önkéntelenül nyújtotta oda reszkető kezét. Ő nem tudhatott sok mindent a Csaták Démonának legendájáról, de az a szavakba foglalhatatlan érzés, amely körülvette a férfit, eltéveszthetetlen és félremagyarázhatatlan volt.
Hát te vagy az, aki Újszülött létedre szembeszálltál a Tremere Primogénnel.
- Hallottam, hogy végigharcoltad a nagy háborút – bólintott Lord Armageddon – És azt is hallottam, Ifjú létedre vakmerő dolgokat cselekszel nagy bátorsággal. Őrizd meg az eltökéltséged, mert a háború még csak most kezdődik.
- Igenis, Uram – Kjetil hangja automatikusan váltott a seregben megszokott hangra, még akkor is, ha szinte delíriumban érezte magát, amikor Lord Armageddon kezet fogott vele.
- Örülök, hogy csatlakoztál a kotériához - mondta Lord Armageddon, aztán Askerhez fordult, aki felállt a székből, ahol addig ült, és közelebb jőve Roderickkel, most fejet hajtottak – ma napnyugtakor szót váltanék veled, ha lehetséges. De most mindannyian nyugovóra térhettek. Ma én vigyázok a Menedékre.
- Ahogy kívánja, Uram. Állok rendelkezésére. Nyugodalmas álmot.
Kjetilt minden belénevelt fegyelmezettsége ellenére Beslannak gyakorlatilag el kellett rángatnia onnan; Eire csak állt, és nézte őket, ahogy becsukódik mögöttük a hátsó terem ajtaja. Akkor Atyja hozzá fordult:
- Nem sokat javult a felszereléseteken uralkodó káosz – mondta mosolyogva.
- Így van. Majd a szabadnapunkon rendet teszünk - a lány úgy érezte, most minden más, most, hogy Atyja itt van mellette, azokat a nyomasztóan sötét kilátásokat sem képzelte már olyan leküzdhetetlennek, és jó volt hallgatni, ahogy beszél – De hamarosan lesz fürdőszobánk. A ládákból ácsolunk rekeszeket a fegyvereknek, és szerzünk szekrényeket is. Ha addig nem vernek ki minket innen, olyan lesz, mint egy hotel.
- Gyere – a férfi kinyújtotta felé a kezét – térjünk nyugovóra mi is. Nagyon sok lesz a dolgunk a következő éjszakán.
Amikor bementek a kis szobába, és becsukódott mögöttük az ajtó, Eire lecsatolta a fegyverövét, és a haját kezdte fésülni, miközben Lord Armageddon az ágy és az asztal között állt, és a helyiség részleteit tanulmányozta.
- Amikor ide bejövök, mindig az jut eszembe, hogy ezek a férfiak nagyon megkedveltek téged – mosolygott; de amikor látta, hogy Eire arca elkomorodik, és letéve a fésűt, ráemeli a tekintetét, nem folytatta.
- Túl sokszor gondolom azt, hogy érdemtelen vagyok a megbecsülésükre - mondta, és leült az ágy szélére, kibontogatva a bakancsait – és sötét gondolataim túl sokszor tolakodnak elő az elmém mélyéről.
Túl nagy a teher, egyetlen gyertyalángom, ismeretlen ellenség ellen…
- Túl sok a munka, és túl nagy a felelősség ilyen kevés emberre – bólintott a férfi, odalépett, de akkor meglátta a Gyermeke tekintetében azt a különös fényt, amitől mindig megborzongott, és amiről jól tudta, mit jelent.
- Eirém – mondta, és odaült mellé az ágyra – rémeket látok kergetőzni a tekintetedben. Miféle sötét gondolatokról beszélsz?
- Már csatát nyertem ellenük egyszer, százszor, Atyám - a lány lehajtotta a fejét - Akkor mégis miért kell újra és újra előbukkanniuk, mintha az egész eddigi harcom a szélbe kiáltott szó lett volna?
Káinra, miről beszélsz?
- Akárhogyan próbálom kergetni a megoldásokat, csak arra jutok, hogy Necris számára az egyetlen megnyugvást az jelentené, ha nem lennék, ha nem is lét...
- Nem – a férfi szavai határozottan vágták ketté Eire mondatát – Eszedbe se jusson. Ha ő így akarta volna, elmegy, vagy megöleti magát, hogy el tudjon felejteni. De ez nem ilyen egyszerű, Eire. Néha a távolság nem jelent automatikusan megoldást az emberi szívek fájdalmára. Tudta, hogy szenvedni fog, mégis maradt, mert tudni akarja, hogy biztonságban vagy-e. És ne feledd, hogy ő is felesküdött magában a Város védelmére, ahogyan te is. Dolga van, ahogy neked is. Necris meg fogja tanulni uralni az érzelmeit, meglásd. De most, Eire – mosolygott, szelíden lenyomta a lány vállát a heverőre, és ráterítette a pokrócot – aludj. Én addig tanulmányozom a csatorna térképét. Nyugodalmas álmot, Eirém.
Fölállt és odébb lépett, az asztal felé fordult, de egy pillanatra megtorpant, ahogy Gyermeke ki nem mondott szavait hallotta visszhangozni a lelkében; visszafordult, megint leült az ágy szélére, levetette a cipőjét, aztán odaheveredett Eire mellé.
- Jól van – mondta, miközben a lány, megfeledkezve mindenről, a karjába fúrta magát – a térkép ráér. Most Téged vigyázlak.
Átölelte; érezte, hogy Eire szinte azonnal elaludt, és ő ott maradt, két karjában a Gyermekével, és lázasan kutató elmével.
Eire érzi, hogy közel vannak. Érzi, mert különben soha nem bukkannának elő elméje mélyéről ilyen gondolatok, mint az előbbi…
Nem várhatok sokat azzal, hogy utánuk megyek, és kitörlöm őket a föld színéről. Úgy tűnik, a puszta emlékük lenyomata is képes így felzaklatni Eirét… párbajozni a garou vezérrel? A Végső Halálról elmélkedni egy háború közepén?
Nem tudta, mikor csukódtak le a szemei, és mikor zuhant álmai örvényébe.

Mintha összehangolták volna testük minden egyes apró atomját, egyszerre ébredtek, egyszerre nyitották ki a szemüket. Felültek az ágy szélén, egymásra mosolyogtak. Lord Armageddon a hajnali rémeket kereste a lány tekintetében, de nem találta a nyomukat; annál inkább az ösztönszinten, zsigerből elfojtott Éhséget.
- Szép estét – mondta neki - készen vagy?
- Minden nap és minden éjjel, Atyám – felelte Eire, és elkezdte befűzni a bakancsait.
- Megmondom, mit teszünk. Nekem van némi beszédem Askerrel. Megtárgyalom vele a térképet is, ne aggódj. Addig indítsd el az embereidet, és menj vadászni. Aztán elmegyünk a Herceghez.
Eire bólintott; felcsatolta az övét, megmosta az arcát, és megvárta, amíg Lord Armageddon is elkészül. Amikor kimentek a közös terembe, az még üres volt. A csatornahálózat térképe ott terpeszkedett az asztalon; leültek mellé, és halk szavakkal elkezdték megosztani egymással a terveiket. Lord Armageddon gyors mozdulatokkal rajzolt x jeleket a térkép bizonyos pontjaira, miközben elmondta, hogy rengeteg nyitott járat van, amiknek a legnagyobb részét le kell zárni, mert a Nosferatuk Menedékei olyanok, mint a nyitott könyv – és a támadóknak nem eshet nehezükre egy aktuális térképet szerezni a csatornarendszerről, amint azt a legutóbbi támadás is megmutatta. Megvitatták Asker odaírt megjegyzéseit, és azt, hogyan lenne a legegyszerűbb és leggyorsabb megszüntetni a fölösleges járatokat, és mennyi saját emberük van a Nosferatuknak; eközben támadt odabent mozgás, és ébredtek fel a kotéria tagjai.
Eire rövid esti eligazítás után útjára engedte az egységeket, a lelkükre kötve, hogy az Oxhey közelébe sem mehetnek. Beslan rögtön közölte, hogy neki aztán nem kell kétszer mondani, majd távoztak Necrissel; River, Kjetil, Chidder és Roderick a Southwarkba mentek, hogy megtudják, kikre és mire számíthatnak délről. Az őrségben aznap éjjel Redlea volt a soros; amikor az egységek távoztak, Lord Armageddon leült megbeszélni a térképet Askerrel, Eire és Redlea pedig elmentek, hogy magukhoz vegyék a táplálékukat.
Nem voltak távol egy órát sem; mire visszajöttek, a két férfi éppen felállt a térképasztaltól. Eire észrevette, hogy Atyja arca gondterhelt, de nem kérdezett semmit, két társa előtt legalábbis nem; megköszönte Askernek a segítségét, és azt mondta, csak hajnalban jön vissza; az öreg Nosferatu megnyugtatta, hogy kézben tartják a dolgokat, a térképpel pedig a helyzethez és a sietséghez képest egészen kielégítő munkát végeztek.
Lord Armageddon nem szólt, amikor Eire magához vette a Remingtont is; sejtette, hogy a lánynak más tervei is vannak még a mai éjszakára azon kívül, hogy kötelező jelleggel megjelenik a haditanácson. Nem kérdezte, de úgy gondolta, a Gyermeke a Bromptonba akar majd menni; de erre most nem lehetett sort keríteni, pedig ő is tudta, milyen sürgető az ügy – de hát melyik ügyük nem sürgető?...
A kocsiban hallgattak egy darabig; a sötétkék Rolls-Royce Phantom szinte hangtalanul suhant ki a parkból, rá a Knightsbridge-re.
- Korán vagyunk még a találkozóhoz – jegyezte meg Eire – talán tehetnénk egy kört.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – Lord Armageddon önkéntelenül is elmosolyodott – és azt is tudom, merrefelé szeretnéd tenni azt a kört. Mégis engedd meg, hogy ellentmondjak. A találkozóig én valami más elfoglaltságot találtam ki.
- Micsodát?
- Hamarosan meglátod – felelte a férfi – addig beszéljünk a gondjainkról. Attól tartok, a Cross Bones problémáját nem intézhetjük el olyan egyszerűen, mint ahogyan az este tűnt.
- Mire gondolsz?
- Asker támadójára. Beszéltem Askerrel, és részletesen kikérdeztem. Aggódom.
- Tehát nem egy egyszerű elfajzott korcs.
- Nem. Látnom kellene ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, de nem tartom kizártnak, hogy egy niktukuval van dolgunk.
Eire döbbenten fordult a férfi felé.
- Egy niktuku? Itt, a város közepén?
- Reménykedjünk abban, hogy a southwarki informátoraitok meg tudják mondani, hova tűnt a temetőből; mert ha elveszítjük a nyomát, az nagy baj. Ha véget ér ez a képtelen követjárási történet, meg kell keresnünk. Jól tetted, hogy Askert nem engeded ki többé az utcára – már megízlelte a vérét, és utána fog kutatni, amíg csak meg nem találja.
- Akkor halálos veszélyben vannak a csatornabeli Nosferatuk is!
- Így van. De a terveink, ha azonnal hozzáfognak a megvalósításukhoz, védelmet nyújt nekik addig, ameddig mi ketten nem cselekszünk.
- De nem akarod elmondani nekik, igaz?
- Ameddig nem győződök meg arról, hogy valósat állítok, addig nem akarnék pánikot kelteni – így is van elég gondunk ezen kívül is. Tétlenségre kárhoztat minket a New York-i vendégek érkezése, és ez pont a legrosszabbkor történik.
- Nem tehetünk semmit, igaz?
- Ha csak róluk volna szó, véleményem szerint meggyőzhetőek lennének, hogy halasszák el az utazást… de Lyle-nek ez rendkívül fontos presztízskérdés, most, hogy tudja, a fél világ a városa ellen indított támadásról pletykál, most meg kell mutatnia, mennyire ura a helyzetnek.
Eire hallgatott egy darabig. Presztízs – gondolta keserűen – és mi ehhez a tragédiához asszisztálunk, akár valami bábok.
- Ha valóban egy niktuku, hogy lehetséges, hogy a Pandereket nem tépte cafatokra? Askerék szerint mintha védelmezték volna. És Catafalque azt mondta, minden Vértestvért gyűlölnek, Nosferatu vagy sem.
- Ez így van – bólintott a férfi, miközben végighajtottak az Oxford Streeten – de Catafalque arról is mesélt történeteket, hogy ezek szintúgy nem agyatlan szörnyetegek, ahogyan a gargoyle-ok sem azok. Pontosan ismerik a céljaikat, és tudják, ők maguk nem cselekedhetnek szabadon ebben a világban, még egy nagyvárosban sem, ahol túl nagy a nyüzsgés. Egy niktukut bosszúja hajtja korcs féltestvérei ellen, de nem cselekszik vakon. Meglehet, hogy Askerék tévedtek, de az is lehetséges, ha egyáltalán igazunk van, hogy nyájat gyűjtött maga köré ezekből a vámpírokból, hogy megvédelmezze és elrejtse önmagát.
- De a Panderek az ő szemében szánalmas, újszülött korcsok lehetnek, mi szüksége lenne egy niktukunak az ő védelmükre?
- Ahogyan a ghoulok öröktől fogva gazdáikhoz vannak kötve, vagy a Nosferatuk dögkútjaiban hemzsegő állatok a gazda egyetlen füttyentésére vakon nekimennek bárminek és bárminek, amire parancsot kapnak, pedig csak patkányok és egerek…
- Értem már – bólintott Eire – de akkor ez újra és újra megismétlődik, amíg meg nem öljük.
- Így van. Askerék megzavarták, lehetséges, a nyája új rejtekhelyet keresett neki. A teendőink sorrendjében azt hiszem, most ezt az ügyet kell legelőbbre venni. Azt nem hinném, hogy a csatornában bújtak meg; azt még a Panderek is tudhatják, hogy ott jórészt a Nosferatuk az urak, és egyedül még egy niktuku sem képes felvenni velük a harcot.
- Gondolod, a Primogén Úr nem tud róla?
- Bizonyosan nem – ha halvány sejtése is volna róla, minden emberét a niktuku likvidálására fordította volna, és nem érdekelné semmi, amíg meg nem találja és le nem vadásztatja. Nem tud róla.
- Akkor csak magunkra és a southwarki Senkiháziakra számíthatunk.
- Az sem kevés – mosolygott a férfi, ahogy befordultak a Bloomsbury Street-re.
- Akkor a New York-i Nosferatu Primogén szintúgy veszélyben van. Beslan azt mondja, a barátja magával hozza … hogy is hívják?
- Gordon Swanscombe báró – felelte Lord Armageddon – És igen, a küldöttség két személyes. A mi feladatunk, hogy vigyázzunk rá. Be foglak mutatni neki, és felváltva fogjuk figyelni minden lépését. Mindazonáltal, ha fölösleges kockázatokat nem vállal a követség, akkor a Primogén Úr nagyrészt a Hercegi házban fog tartózkodni, s ott biztonságban lesz.
Eire gondterhelten nézett ki az ablakon; már feladta, hogy a nyakukba szakadt problémákat újra és újra, egyenként számba vegye. Amikor a Gordon Streeten elhajtottak a Hercegi Ház előtt, már sejtette, hogy ez volt az úticéljuk; Lord Armageddon kocsija előtt megnyitották a kaput, és ők begurultak a már jól ismert hatalmas udvarra. Eire igyekezett nem törődni azzal a rendkívül kellemetlen élménnyel, ami már első idejövetelükkor is megborzongatta, az őrök felől és az ablakokból mindenhonnan feléjük vetett tekintetekkel; most Atyjával volt, aki előtt minden bizonnyal pisszenni sem mert senki, ha ő nem adott rá engedélyt.
- A puskát hagyd – mondta a férfi, amikor kiszálltak – másféle jellegű a programunk.
- Azt sejtettem – a lány körbenézett az épületeken, mert kissé távolabb álltak meg a főbejárattól; Atyja mellé lépett, és a fejével intett.
- Látod azt a fekete Bentley-t? A Gangrel Primogén asszony kocsija. És az ezüst Aston Martin ott hátrébb, a Brujah Primogéné. Mesélek róluk, ha felmentünk.
- Hova megyünk? – kérdezte Eire, ahogy Lord Armageddon intett neki, hogy kövesse, és a zsebéből elővett egy kulcsot.
- A magánlakosztályomba. Magánúton. Rendkívül tapintatosan bánnak velem ebben a Házban - és visszamosolygott. Odalépett az egyik, a főkapunál jóval szerényebb és dísztelen ajtóhoz; ehhez nem vezetett lépcső, és Eire legalább még négy vagy öt ilyet látott nyílni az udvarról, csak ezen a szárnyán az épületegyüttesnek. A lány követte Atyját, ahogy az gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőkön; a berendezés még itt, a díszes és előkelő vendégek által valószínűleg kevésbé használt épületrészben, egy egyszerű lépcsőházban is olyan aprólékosan kidolgozott fafaragásokkal volt tele, hogy Eire elámult rajta. A falakat a lépcsősorok mentén gyönyörű tájképeket ábrázoló festmények borították, a falikaros lámpák halvány, meleg fényt szűrtek, és a lépcsőket vastag, puha vörös szőnyeg fedte. Eire azt is észrevette, mennyire ügyeltek a részletekre; a szőnyegleszorító rudak is ezüstből lehettek, és a végeiken a Toreador klán jele díszlett.
Senkivel nem találkoztak, sem őrrel, sem egyéb személlyel; a lépcsőfordulóban volt egy hatalmas faajtó, amely valószínűleg a folyosókra, és azon túl a palota többi részébe vezethetett, mert az ajtón túlról közelebbről-távolabbról hangok jutottak el hozzájuk; de ez is zárva volt, és Atyja feljebb vezette. A második emeletre mentek, ahol ugyanolyan faajtó fogadta őket; Lord Armageddon megállt, kulcsot vett elő, s miközben nyitotta az ajtót, mondta:
- Az egész folyosórészt kiürítették, hogy senki ne zavarhasson. Így aztán csak magunk leszünk a szobámban.
Beléptek a folyosóra; a díszítések hasonlóak voltak, mint amit Eire a Hercegnél tett látogatásakor látott. Jobbról-balról ajtók sorakoztak; Atyja a szemköztihez vezette, és megnyitva azt, előre engedte.
Ha nem érezte volna Atyja megnyugtató jelenlétét az összes bútorból áradni, nem látta volna néhány személyes tárgyát az asztalon, s ha maga Lord Armageddon nem lett volna ott a háta mögött, nem biztos, hogy beljebb lépett volna a szobába. A bútorok és az egész berendezés természetesen kifogástalan ízlésről és tökéletesen illemtudó vendégfogadásról tanúskodtak; de Eire a falakban, vagy azokon túl olyan erőket érzett, amelyek velejéig megborzongatták.
- Ez a ház tele van sötét gondolatokkal – suttogta.
- Így van – bólintott a férfi, az asztalhoz, majd a komódokhoz ment, és sorban meggyújtogatta a gyertyákat – de nem itt, ebben a szobában. Helyezd magad kényelembe, egy perc múlva jövök.
Levetette a kabátját, és eltűnt egy oldalra nyíló ajtó mögött; a lány körbenézett, de a bútorok szövetei túl szépnek és elegánsnak tűntek ahhoz, hogy ő a koszos, napok óta viselt és sokat látott ruháiban leüljön az ágyra vagy a fotelek valamelyikébe. Csak álldogált ott a szoba közepén, és hiába tudta, hogy Atyja ott van a másik szobában, hirtelen elemi erővel tört rá az egyedüllét érzete, az egyedüllété és az idegenségé – mert ez olyan csatatér volt, amelyet nem ismert, ahol fegyvertelen volt azokkal szemben, akikkel meg kell küzdenie.
Maga sem hitte, de egy pillanatra a félelem markolt az elméjébe; megfordult, hogy Atyja után menjen, de akkor a férfi megjelent az ajtóban, és mosolyogva intett neki.
- Most már megkérdezheted, mi a programunk a tanácsig.
- Mi a program? – Eire úgy megkönnyebbült, hogy látja Lord Armageddont, hogy elmosolyodott.
- Sok mondanivalóm van. Azt szeretném, ha meghallgatnál.
Eire összevont szemöldökkel nézte Atyját. A mondat egyáltalán nem vallott rá; amiről beszélt, maguk között annyira természetes volt, hogy sosem pazaroltak rá egyetlen szót sem. A lány várt. Az igazat akarta hallani.
- Kivel kell találkoznom? – kérdezte.
- Senkivel – a férfi mosolyogva ingatta a fejét - hacsak nem néhány órányi üresjárattal.
Eire kezdte érteni.
- Szóval Asker aggódik - megrázta a fejét – Káinra, Atyám. Elbírom, már megmondtam. Elveszítünk két értékes órát, és…
Lord Armageddon odalépett elé, két kezét rátette a lány vállára.
- Tudom, hogy elbírod a mai éjszakát, és a következőt, meg azt, ami azután jön. De az igazi csaták Rád nem csak az utcán várnak, Eire. Neked egyszerre kell tárgyalótermekben és a csatatéren a legjobbnak lenned, jobbnak a politikusoknál és a hadvezéreknél, nem egy hétig, hanem egy vagy tíz évig, vagy ameddig ez a háború tart. Tudom, hogy erős vagy, ismerlek. De azt hiszem, nem fogtad még fel teljesen, mi vár rád a mai éjszakán.
- Hogy érted ezt? – kérdezte a lány suttogva.
- A Primogének tanácsa teljes létszámban jelen lesz. Ott lesz a Herceg, az Udvarmestere, a Főszolgabírója, a katonai parancsnokai. És mindegyiküket Te fogod érdekelni, akkor is, ha nem veszed majd észre rajtuk. Amit Lyle úr a múltkor mondott Neked, volt némi igazság benne; ezek a Vértestvérek a Domínium legnagyobb urai, és tőlem félnek; de Te céltábla vagy a szemükben. Lord Armageddon Gyermeke vagy, és már tudják, mire vagy képes; de a hírneved vörös posztó a szemükben.
- Értem – Eire lehajtotta a fejét. Atyjának igaza volt; és a férfi szépen szavakba öntötte az iménti érzéseit. Hamarosan úgy fog besétálni ezek közé a vámpírok közé, mint egy levágásra szánt állat a vágóhídra.
- A hatalmasok egyetlen rossz lépést sem néznek el, és egyetlen hibát sem felejtenek el – folytatta Lord Armageddon – és Te ki vagy merülve. Azt akarom, hogy most maradj itt, és pihenj. Nem sok a két óra, de háború van, több máskor sem fog jutni. Amíg pedig itt vagy, és én gondoskodhatok a kényelmedről, azt szeretném, ha mindent megkapnál, amire szükséged lehet, hogy felkészülj az estére – és az utána következőkre.
- Te elmész? - kérdezte a lány felnézve; Lord Armageddon kiérezte hangjából a hirtelen riadtságot.
- Hiszen mondtam, hogy sok mondanivalóm van – mosolygott – és egy percre sem hagynálak magadra ebben a Házban. Azért, ha megbocsátod, oda nem követlek - és a fejével az ajtó felé intett, ahonnan az előbb kijött.
- Miért, mi… - kezdte Eire, de a mondatának a vége elmaradt; tekintetét az ajtóra vetette, aztán vissza Atyjára; az bíztatóan bólintott.
- Menj. Személyesen készítettem elő számodra mindent. Itt várok.
Eire kezdte megérteni; miközben Lord Armageddont nézte, fáradt mosoly suhant át az arcán.
- Kitalálod minden gondolatom – mondta halkan.
- Azért vagyok – a férfi végigsimított az arcán. A lány úgy érezte, bármennyire is helytelennek tartja mindezt, azt, hogy két órát elveszít az éjszakából, miközben ezalatt annyi, de annyi mindent elintézhetne, annyi kérdésnek járhatna utána... miközben ezalatt a harcostársai vérüket áldozzák az utcán, ő pedig itt van, és megkap mindent, amit ők nem... Atyjának, mint mindig, most is igaza volt. Mocskosan, mosdatlanul, szakadt ruhában, kimerülten, felkészületlenül nem állhat a tanács elé, mert elevenen széttépik.
Becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Lecsatolta a fegyverövét, és letette a földre; bal kéz felől egy hatalmas tükröt látott, alatta mosdótál, első pillantásra olyan értékű márványból, amin a kotéria annyi fegyvert vásárolhatna magának, amennyit nem szégyellene (ami, Beslanra gondolva, meglehetősen nagy mennyiséget tenne ki); a hímzett törölközők, hajszárító, fésűk, szappanosdobozok és mindenféle flakonok úgy sorakoztak ott, mint valami szállodában. Vele szemben terpeszkedett a hatalmas, négyzet alakú kád; jobb oldalon egy hosszabb ülőalkalmatosság állt a fal mentén, s azon Eire ruhákat látott kiterítve, alattuk pedig egy pár cipőt, katonás rendben. A fellépőjelmezem – gondolta; kilépett a bakancsából, hogy ne piszkolja össze a drága szőnyeget, és odalépett, hogy megszemlélje. Élére vasalt fekete nadrág, fekete ing, szolid díszítésű, hímzett mellény; és minden, amire szüksége volt. Atyja a legapróbb részletekre is ügyelt. Nem voltak titkaik egymás előtt.
Megeresztette a vizet a kádban, és beleszagolt a flakonba, ami a kád sarkán állt; az illatok erős egyvelege úgy rohanta meg kifinomult érzékeit, hogy szinte elbódult tőle. Nem volt hozzászokva a különféle illatos és habos fürdőkhöz, inkább visszacsukta a flakont, és a szappanok meg samponok közül vett el találomra egyet-egyet. Egy kupacba hajtogatta a levetett ruháit, mert abban biztos volt, hogy még használni fogja őket; aztán lassan belecsúszott a forró vízzel teli kádba, és szemét lehunyva, megpróbált csöndet és megálljt parancsolni a gondolatainak.
Nem sokáig tartott, amíg mozdulatlanul képes volt egy helyben megmaradni, de ez a néhány perc is olyan volt, mintha heteket aludt volna végtelen álomban, s amikor végül kinyitotta a szemét, már érezte, miért ragaszkodott ehhez az egészhez Atyja. A forró víz, a vízgőz, a szappanból áradó illatok lecsendesítették háborgó érzékeit; lassú mozdulatokkal mosdott meg, ujjaival végigfutva a garouk által tépett, éppen csak behegedt sebeken, és élvezte, ahogyan a teste megtisztulásával együtt mintha a fáradsága is kezdene alábbhagyni. Ült a szappantól felhabzott vízben nyakig, aztán belemerült teljesen, és hagyta, hogy hideg bőrének minden apró részletét apró tűkkel szurkálja a forróság. Aztán felbukkant a hab alól, kitörölte szeméből a vizet és bekente a haját a krémmel, amit talált, aztán lemosta, s végül megtörölközött. A hatalmas fürdőlepedőbe csavarva magát, egy pillanatra megült a kád szélén, maga sem tudva, mire gondol most, vagy mire kellene gondolnia; de amikor a vizes hajából a vízcseppek végigkúsztak csupasz bőrén, eszébe ötlött, hogy a társait talán éppen most ismét elveri az eső, és ez kirázta az elméjéből a homályt.
Még sosem használt azelőtt hajszárítót, de most gyors akart lenni; a berendezés meglepően hangos volt, bántotta a fülét, és a szemébe fújta a haját; a lány bosszankodva kapcsolta ki, gyorsan felöltözött, egy pillanatra sem lepődve meg azon, hogy minden egyes ruhadarab tökéletesen illik rá; felhúzta a cipőket, és kilépett a szobába.
Atyja felállt a fotelből, és mosolyogva végignézett rajta.
- Hogy festek? - kérdezte a lány – Mint egy bohóc, igaz?
- Kifogástalanul szépen, mint mindig – a férfi a fejét ingatta – a Gangrel Primogén hiú és a szépségre igen kényes asszony hírében áll, de neki sem lehet egyetlen szava sem a megjelenésedre.
- Szalonképesnek találsz?
- Természetesen - Lord Armageddon otthonos mosolygó arcán visszatükröződtek a gyertyák fényei – Jót tett, igaz?
- Mint mindig, most is igazad volt.
- Akkor hát boldog vagyok – mondta a férfi – helyezd magad kényelembe. Én magam is rendbehozom a ruházatomat, csak egy perc, és itt vagyok.
Eire az ágyat nézte, a nehéz sötét fából faragott ágytámlákkal, a gyönyörű intarziás asztalt, a foteleket. Feszengett a ruháiban, pedig most az elmúlt napok alatt is volt már rajta hasonlóan elegáns öltözet; most mégis úgy érezte, igen jól tette, hogy Atyjára hallgatott, mert az úri társaság odakint ízekre szedte volna, ha egy újabb arcátlanságot követ el az illem ellen. Amikor eszébe jutott az eset a garou-fejjel és a szőnyeggel, önkéntelenül is elmosolyodott, éppen az jutott eszébe, hogy vajon kicserélték-e a szőnyegeket a fogadóteremben, amikor Atyja egy elegáns szürke öltönyben visszatért.
- Van itt még valami – mondta, és átnyújtott neki egy elegáns üvegcsét – Ezt éppen tegnap szereztem számodra. Azt mondják, ez a legelegánsabb illat az előkelő körökben; nem illik akárkihez – tette hozzá, és mosolygott.
Eire kissé gyanakodva vette át a parfümös üvegcsét. Mitsouko, ez volt ráírva, és hiába volt bontatlan az üveg, mégis ellenállhatatlanul erősen érezte a kiáradó, töményen az orrába áramló zuzmó, fahéj és rózsa lehengerlő egyvelegét.
- Ezt… most én… - kérdezte bizonytalanul; Atyja átvette tőle az üvegcsét, és letekerte a kis háztetőt formázó kupakot.
- Engedd meg, hogy segítsek. Ide, ide… és ide – mondta, és a lány csuklóira és nyakára cseppentett egy-egy cseppet a halványzöldesen csillogó parfümből.
- Mégis mire ez a nagy felkészülés? – kérdezte Eire; idegenségérzet kúszott végig a bőrén az illatfelhőben – most már valóban nem értem. Tudom, hogy színjátékra készülünk, de nem túlzás ez egy kissé? Én csupán egy katona vagyok, aki lehet első hulla a barikádokon, de a tárgyalótermekhez…
- Majd meglátod, milyen sok közöd van – fejezte be a mondatát Lord Armageddon – foglalj helyet, Eirém. Elmondom, mire kellett ez a sok készület.

Borító! (updated)

2012-01-13T13:02:00.000-08:00

Az utóbbi időben néhány nagyon váratlan és nagy boldogságot okozó meglepetés ért minket a Theory-val kapcsolatban. hamarosan az írásos részét is megmutatom, csak össze kell szednem (micsoda dolog, össze kell szednem! Hiszen nem is egy van!) őket. Most a borítót szeretném megmutatni, amely olyan tökéletes hogy én álmodni sem mertem volna ilyen szépről - szó szerint, Marianna von Birken sokkal szebbre készítette el, mint amilyennek én kigondoltam. Őszinte, hálás köszönetünk!

Update: A Rólunk című aloldalon találhatjátok meg, amit ígértem, az írásokat, amiket mi kaptunk. Remélem, senki sem érti félre, hogy holmi dicsekvésvágy vezetett arra, hogy közzétegyük ezeket. Éppen a boldogság, hogy meglehet, érdemtelenül kaptunk ilyen szavakat, mégis milyen nagyon boldoggá tettek minket.

(ps.: "ÉN miért nem vagyok rajta???" - Blackmore)

Ps2.: Blackmore, azért nem, mert te éppen az Érsek után koslattál, és kész. Na.:)

XXIX - Parley with the pack

2011-12-31T06:36:00.000-08:00

Arra ébredt, hogy a karja kicsúszott a feje alól; felriadt, felnézett, és konstatálta, hogy a nehéz, súlyos fáradtság – több, mint egy átdolgozott nap után érzett kimerültség, ez az akaratát felülíró ösztön – az asztalnál ülve, a térkép felett taglózta le. Fölállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait; megmosta az arcát, és felcsatolva a fegyverövét, kilépett az ajtón.

Kjetilt találta ott egyedül; a hátsó teremben még csönd volt, a kotéria tagjai aludtak. A katona a Blackfriars-nál zsákmányolt fegyverek egyike mellett térdelt, és elmélyülten nézegette; amikor Eire megjelent, fölpattant, és megállt vele szemben.

A lány fáradtan elmosolyodott.

- Korai az ébredésed.

- Nehezemre esett aludnom – bólintotta a férfi.

- Ez általában az én feladatom. Mi a baj?

- Sok kérdés van még bennem, Eire, amire nem tudom a válaszokat… és van néhány olyan is, amelyet hozzád intéznék, de tegnap túl sok fontos dologról esett szó, nem tartottam méltónak, hogy ezekkel tartóztassalak.

- Most van időnk. Ülj le – intett a ládák közé. A katona letette magát, és megjegyezte:

- Megnéztem néhány fegyvert.

- És mi a véleményed?

- Ha megengeded, kis Lord – némelyik használhatatlan. De néhány alkatrész kiszerelhető és megmenthető. A hajnali eligazításból ítélve, minden puskára szükségünk van, amit csak működőképes állapotba tudunk hozni.

- Így van – bólintott Eire, és a szeme végigfutott a térképen és a mellette terpeszkedő üzenőtáblán - ha Beslanékkal visszajöttünk az Oxhey-ból, lássatok neki.

- Meglesz. Láttam az új fegyvereket - mutatott a mesterlövészpuskákra.

- A Blackfriars-nál zsákmányoltuk őket. Mifélék?

- Nem tudom, kis Lord. Szerintem egészen új típusok, még sosem láttam efféléket.

- Mennyire vehetjük hasznukat?

- Kitűnő fegyvereknek tűnnek - a katona kis idő után folytatta – Akik használták, halálbiztos eredményt akartak.

- Majdnem sikerült nekik.

- Hallottuk hírét az összecsapásnak. Ettől voltak hangosak a sötét utcák. Azt mondják, könnyedén végeztél a Lovagokkal.

- Ha könnyedén ment volna, nem lennék szanaszét tépve – mosolygott a lány – de majd Te magad is szembekerülhetsz velük. Ahogyan most állunk, jobb, ha mindenre felkészülünk.

- Nekem mi lesz a feladatom mára?

- Cross Bones – felelte a lány, leült vele szemben, és a szemébe nézett – vállalod?

A katona elmosolyodott.

- Természetesen, parancsnok.

- Nem egyedül mész. Ami Asker támadóját illeti - Eire lehalkította a hangját - vigyázzatok vele. Öljétek meg, ha lehet, de ha csak bármelyikőtök halála árán lehetne, ne kockáztassatok. Annak is örülnék, ha megtudnánk, mivel állunk szemben.

- Értettem. Engedd meg, parancsnok, hogy szóljak a gargoyle-okról.

A lány tekintete megkeményedett.

- Egy címet kérek és semmi mást. Ha a Primogén megtudja, hogy te bújtattad őket, nem védhetlek meg még én sem.

- Parancsnok…

- Nem nyitok vitát, Kjetil. Rád, ahogy a kotéria minden egyes tagjára is, ágyútöltelékként tekintenek a Páholyban – egyetlen rossz megmozdulás, és végetek van. Azt az egy megmozdulást pedig a kommandó már elpazarolta a Canary Wharfnál, tehát nincs második esély. Én pedig – keserű mosoly suhant át az arcán - ugyanolyan ágyútöltelék vagyok, mint ti, csak egy kicsit nagyobbat robbanok.

A férfi nem válaszolt egy darabig.

- A kotéria gyűlölni fog, amiért rád szabadítottam ezt a terhet.

- A kotéria pontosan tudja, hogy milyen kétségbeejtő a helyzetünk, és mi mindent kell megtennünk azért, hogy ne bukjunk bele az erőnk feletti vállalkozásba. Nektek is el kell véreznetek Londonért, ha úgy hozza a sors, csak várjátok ki a sorotokat. A címet, Kjetil.

- A Peckham Road és a Vestry Road találkozásánál van egy elhagyott bunker. A városházával szemben, az áruház alatt. Senki sem tudja, hogy ott van, kívülről nem is lehet megközelíteni, csak a csatornarendszerből, a Brunswick park felől.

Eire bólintott.

- Jól van. Erről ne essék több szó. Remélem, megérted, ahogy a többiek is megértik, miért.

- Nem szokásom a parancsnokaim döntéseit megkérdőjelezni.

- Helyes - bólintott a lány – a bunker helye is köztünk marad. Kettőnk között, és nem köztünk és Atyám között, remélem érted.

- Természetesen. Te vagy a felettesem.

- Köszönöm, Kjetil - lágyult meg egy pillanatra a lány arca, és elmosolyodott – most már sokkal jobban érzem magam.

A katona oldalra pillantott, aztán vissza Eirére.

- Kérdezhetek valamit?

- Van időnk.

- Te megbízol bennem, parancsnok, megbízol úgy, mintha száz meg száz év óta ismernénk egymást, pedig én nem szolgáltam rá erre a bizalomra. Hogyhogy mégis idehoztál? Ebben a világban az ilyesmi nem szokás.

Senkiházi vagy – futott át Eire agyán a gondolat – gyorsan kellett tanulnod.

- Ha nem vagy megbízható, meghalsz – felelte aztán – a kotéria az egyetlen esélyek gyűjtőhelye.

- Tehát kockáztattál?

- Nem lenne lelkiismeretfurdalásom átvágni a torkodat, ha kiderül rólad, hogy hazudtál.

- De nem hazudtam.

- Tudom – felelte Eire, és mosolygott – Nekem is csak egyetlen esélyem van, amikor megítélem az embereket.

- Nem sokat hallottam Atyádról ezelőtt, kis Lord - a katona mintha elgondolkodott volna, miközben mondta – de örülök, hogy nem volt igaza az utcáknak, és nem legenda vagytok. Azelőtt nem szerettem a hamis meséket, mert túl sok értelmetlen reménnyel voltak tele.

- Amint láttad, én nem áltatom a kotériát semmivel. Téged egyébként sem kell mesékkel maradásra bírnom – feltételezem, a halandók háborúja megfelelő tanulópénz volt.

- Néhány dologra felkészíthetett. Tudok harcolni - felelte Kjetil - de ami most készül, az más, mint Tobruk vagy a halálhegy. Mégis szeretnék itt lenni, és megtenni a magam részét. Talán a hasznomat veszitek. Tudom, hogy túl fiatal vagyok, mégis szeretném, ha kapnék egy esélyt.

Eire szája sarkában megjelent egy halvány mosoly. Nem lehettél tovább katona, mint öt vagy hat rövid év, mégis örökre megmaradtál annak, akivé akkor lettél…

- Csak három és fél év – folytatta a férfi, mintha csak Eire ki nem mondott gondolataira válaszolt volna – három és fél év. 1941-től 1944 májusáig. Akkor azt hittem, az a pokol.

A lány bólintott.

- Hamar ráébredtél, hogy tévedtél. Monte Cassino?

- Igen, kis Lord.

Eire a fejét ingatta.

- Túl fiatalnak véled magad. Nem jól gondolod, Kjetil - mondta, és közben rápillantott a falra erősített üzenőtáblára – ha jól sejtem, abban a háborúban sem számított egy fikarcnyit sem az, hogy ki mikor látta meg a napvilágot.

- Úgy hallottam, itt ez mindennél többet jelent.

- Tévedett, aki ezt mondta – ingatta a fejét Eire – a mi helyzetünk pedig különösen kétségbeejtő. Mindenkire szükség van, akinek elég erős az elhatározása és a Kamarilla iránti hűsége. Nekünk most csak ennyi kell, és nem évek. A halálhoz senki sem elég fiatal. És odakint nem vár más, csak a pusztulás a barikádokon.

- Értettem, parancsnok. Köszönöm. Ígérem, nem fogsz bennem csalódni. Hozzá vagyok szokva a reménytelen harcokhoz.

- Tudom – mondta Eire komoran – ha csalódunk egymásban, az valamelyik társunk halálát jelentheti. Ezért ezt a lehetőséget elvetjük.

A férfi bólintott; felelni akart, amikor nyílt a hátsó terem ajtaja, és Beslan lépett ki rajta, aki félig belegabalyodva az ingébe, éppen az öltözködés közepén tartott. Amikor meglátta őket, elvigyorodott.

- Bocs, parancsnok – magára rángatta az inget, és fejet hajtott – Jó estét. Szevasz, Kjetil. Mit csinálunk ma este?

- Kezedbe adjam a listát, vagy elég, ha visszaemlékszel a tegnap esti felsorolásra? – kérdezte Eire, és mosolyogva felállt – kissé hosszadalmas lenne leírni mindet.

A fehér hajú szélesen vigyorgott, hátrafordult, kivágta az ajtót, és beordított:

- Hé! Ébresztő, hülyék! Meló van! - aztán újra feléjük fordult – Tudom, hogy titokban mindannyian ilyen ébresztőre vágynak, haha.

Hátrament a fegyverekhez, és válogatni kezdett közöttük, amíg a többiek egymás után előjöttek, és szabálytalan félkörben megálltak Eire körül.

- Köszöntök mindenkit – mondta a lány – rövidre fogom az eligazítást, már lement a nap, és nekünk háromszor ennyi idő sem lenne elég. Elsőként is a tegnap estéről. Sajnálom, ami történt, és ahogyan történt. Nem kellett volna elveszítenem a fejem.

- Eire, Káin nevére… - suttogta Necris, de ezt rajta kívül csak Asker hallotta, aki ott állt közvetlenül mellette.

- Hé, parancsnok – mondta Redlea, mielőtt a lány folytathatta volna – hadd mondjak én is valamit, jó? Bocs, hogy akadékoskodtunk. A mi hibánk. Nem akartunk felhúzni, csak nem tartjuk helyesnek, hogy egymagad vidd el a balhét.

Eire egy pillanatra lehunyta a szemét. Ez így nem lesz jó – gondolta fáradtan – bele akarnak pusztulni egyenként.

- De te vagy a főnök – folytatta a férfi gyorsan, mintha látta volna, mi fut végig Eire agyán – és ha úgy akarod, hát úgy lesz. Csak azt akarjuk, hogy tudd, nem rég óta van szerencsénk ismerni téged, mégis eddigi életünk legjobb része ez, és nem akarjuk, hogy egyszer csak vége legyen.

Eire látta, hogy a férfi egy kissé még zavarban is van, miközben beszél; a lány elmosolyodott, és megrázta a fejét, hogy elrejtse az arcáról a meghatódottságot. Ezek itt mind őrültek – gondolta – nem látják, mit teszek velük. Nem látják, ki vagyok, és hogy csak a bajt hozom rájuk. Macabre vagy Necris is igazán ezt mondaná, hogy élete legszebb napja volt, amikor velem találkozott?

Látta, hogy választ várnak tőle; nem mert a Lasombra irányába tekinteni, úgy felelt:

- Köszönöm a szavaidat, Redlea. És köszönöm a megértéseteket, akkor is, ha nem értetek velem egyet. Nem akarom, hogy értelmetlennek érezzétek a döntéseimet. Az elején megmondtam, hogy mert ti megtiszteltetek azzal, hogy ide hívtatok, én azt akarom, hogy társak legyünk és ne felettesek és alárendeltek; így hát most is azt akarom, hogy megértsétek az indítékaimat. Kezdünk olyan veszélyes vizekre evezni, ahová nem vihetlek magammal titeket.

Csönd volt. Eire hangjában mindannyian érezték a komorságot. Asker rápillantott Necrisre; a Lasombra arca tele volt aggodalommal, ahogyan megmaradt szemével a lányt figyelte.

- Tudom, hogy azt gondoljátok, már hogyne mehetnénk együtt – folytatta Eire – de a kotéria nemcsak az utcákon háborúzik, amint arról néhányan már személyes tapasztalatot is szerezhettetek. És nem nélkülözhetünk senkit. Nem engedhetem meg, hogy közülünk bárki is olyan események áldozatául essen, ami elkerülhető lenne. Tizenheten vagyunk egy egész városra, úgyhogy a kockázatokat a minimálisra kell csökkentenünk. És mivel én vagyok az, aki nem saját jogon szerzett helyzetemnél fogva a legtöbbet engedhetek meg magamnak, meg is teszem, amit kell.

A kotéria tagjai elgondolkodva álldogáltak körben. Tudták, hogy igaza van, mégis utálták maguknak bevallani. Necris összenézett Roderickkel; a Brujah halványan bólintott. Nem kellett beszélniük arról, amit mind a ketten gondoltak. A lány nem mehet egyedül a gargoyle-ok fészkébe. Ha a parancsnoknak vannak titkai, hát nekik is lesznek.

- Tizenheten éppen elegek vagyunk – jegyezte meg Finn mormogva. Beslan felvidult arccal rikkantott:

- Ahhoz feltétlenül, hogy mindenki megjegyezze a nevünket a fényes báltermekben, nem igaz? Na, ma mit teszünk, hogy öregbítsük a hírnevünket?

Eire bólintott. Cselekedjünk.

- A kommandóval elmegyünk az Oxhey-hoz. Messie, Redlea, Trent, Finn, Milton, Kjetil, River. A ti feladatotok a Cross Bones.

- Értve – felelte Messie – Kipucoljuk?

- Elsősorban tudjátok meg, mi az, ami ott tanyázik. Ha levadászható, vadásszátok le, és takarítsátok ki a Pander fészket.

- Ne kérdezzük ki őket? – vetette fel Finn.

- Ha lehetséges, fogjátok el élve az egyiket – bólintotta a lány – és hozzátok ide. Az egyik kocsi a tiétek.

- Ha Finn is velünk jön, nem férünk be – vigyorgott Messie az óriásra.

- Valóban – bólintott Eire – és reméljük a legjobbakat, hogy lesz egyvalaki, akit kikérdezhetünk. Trent, Milton. Menjetek Chidderrel, kérjetek helyszínt Rivertől. Kent, Quentan, Troy, ti is. Asker és Tex tudjanak róla, hova mentek.

- Értve, parancsnok – felelte Tex, és ránézett Askerre; a Nosferatu kérdően nézte a lányt, aki felé bólintott.

- Indulás 10 perc múlva. Cross Bones különítmény? Nagyon óvatosak legyetek.

- Világos – felelte Redlea – tisztára nyaljuk a temetőt.

A férfiak között járkálás támadt, mindenki a fegyverei után nézett; River a térkép mellé lépett, és pár halk szóban célpontot javasolt a két csapatnak.

Eire odalépett Askerhez és Necrishez.

- Asker – mondta – szeretném, ha itt maradnál. Sőt – oldalra pillantott a Lasombra felé, aki éppen az övét csatolta fel – szeretném, ha mostantól mindig itt maradnál.

A Nosferatu öreg arcán csodálkozás jelent meg.

- Engedd meg, hogy ne értselek.

- Tegnap majdnem elveszítettünk. Te vagy az eszünk, ha szabad így kifejeznem magam, a legszalonképesebb közöttünk, számodra legalább a Nosferatu termekbe bejárás nyílik. Ha téged elveszítünk, nem heverjük ki. Emellett fájdalmas hiányunk van összekötőből – ha valakinek segítségre van szüksége közülünk, nincs, kit elküldjünk, csak az őrt.

Asker szóra nyitotta volna a száját, de egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek, és a férfi minden kérdésére választ kapott a lány tekintetéből. Bólintott. Úgy érezte, az ellenkezésével újabb terhet róna csak Eirére, és úgy vélte, az, amit az előző napokban a lányon látott, már így is túl sok volt neki.

- Ahogy kívánod.

Látta, hogy a lány másra számított; Eire hangja is megkönnyebbült kissé, amikor folytatta:

- Te leszel, aki mindig, mindenkor tudni fog a többiek tartózkodási helyéről. Mindenki köteles lesz neked jelenteni. Ami a ma éjszakát illeti – ameddig visszaérünk az Oxhey-ból, megkérlek valamire.

- Rendelkezz velem.

- A csatorna térképe ott van a szobámban – intett a háta mögé Eire – tanulmányozd át. A Primogén Úrnak hatékony tervet ígértem, de a segítséged nélkül nem fog menni. Te jól ismered az ottani viszonyokat, a javaslataidra nagy szükségem van. Ha visszajöttem, összeülhetnénk.

- Jól van – Asker arcán torz mosoly suhant át – meglesz.

Eire bólintott, és amikor a Nosferatu előrement a térképhez, odafordult Necrishez, aki menetkészen állt oldalt.

- Necris – a lány hangja egy árnyalattal sötétebbé vált, de ezt nem érezte a Lasombrán kívül senki más - Hogy érzed magad?

- Éhesen – felelte a férfi, és közelebb hajolt, hogy csak Eire hallja – Ne aggódj értem.

- Asker szerint nehezen gyógyulnak a sebeid, és ma meglehet, futnunk kell – suttogta Eire – Rád ugyanaz vonatkozik, ami Askerre. Ha…

- Nem – vágott közbe kemény hangon Necris – Ha te nem kíméled magad, én miért tenném?

Eirét szinte mellbe vágta a férfi hangjából sütő keserű bánat. Csaknem hátra kellett lépnie egyet, de türtőztette magát; úgy érezte, a Lasombra szinte megfullad a halott szívét görcsösen markoló láthatatlan kezektől.

Necris ránézett Eirére, és amikor újra megszólalt, a hangja szelíd volt megint:

- Bocsásd meg a szavaimat, Eire.

Bár megtehetném, hogy megnyugvást adok neked – hallotta a lány a fejében a kísértő hangot – bár megtehetném, hogy nem hozok rád több kínt…

- Azt teszem, amit kívánsz – mondta tovább a férfi – Ha akarod, maradok, de nem szívesen tenném. Rendben vagyok… és egyetlen szemmel is ugyanúgy látom, hol az ellenség, akit le kell vadásznom.

Mosolygott, és Eire visszamosolygott rá, de egyikük mosolya sem volt őszinte.

- Akkor gyerünk - mondta a lány; elfordult, intve, hogy indulhatnak, és odaszólt a térkép előtt csoportosulóknak, akik közül messze kimagaslott Finn feje – Mindenki készen?

Tex széles mozdulattal elterpeszkedett a szélre húzott fotelban.

- Igen, parancsnok – jelentette a három különítmény. Elsőként a két Southwark-i egység ment ki, utána a többiek is fölmentek a gépház elé, és egyszerre szálltak be a kocsikba.

Az Oxhey felé induló egység kocsijában csönd volt; kifordultak a Knightsbridge-re, ahol aztán megálltak néhány percre, amíg mindannyian magukhoz vették a szükséges táplálékot; gyorsak voltak, mintha csak mellékes tevékenységet végeznének, mintha sietnének valami sokkal fontosabb felé. Aztán továbbindultak; Beslan hátul fújta a füstöt, mellette Necris szótlanul tárazta a fegyverét, Roderick vezetett, Eire pedig mellette ült, és figyelte, amit csinál. A lány koncentrált, és nem akart az imént közte és Necris között lejátszódó jelenetre gondolni; a férfi olyan volt, mint a leláncolt fenevad, amelyik ölne, ha tudna, de mert nem tud, és csak belülről emészti őt az indulat, így némán üvölt… némán, belülre. De Eire hallotta, és nem tudta bezárni előtte a füleit.

- Taníts meg vezetni - mondta, hogy elterelje a gondolatait a gyakorlati problémákra; a Brujah bólintott, és megjegyezte:

- Jól tetted, hogy otthon marasztaltad Askert. Engem nem hagy nyugodni az a lény.

- Engem sem, öregem – szólt közbe Beslan – láttam már pár Nosferatut, de ez ocsmányabb volt mindegyiknél. Ha nem lennék magunk miatt betojva, akkor lenne időm miattuk idegesíteni magam. Remélem, tudják, mit csinálnak.

- Ne aggódj, tudják – szólt hátra Roderick – Ne füstölj ide, semmit se látok az útból.

- Bocs, haver – a fehér hajú elnyomta a cigarettáját – frankó ez a kocsi, legalább nem gyalog kell futnunk, ha arra kerül a sor.

- Mi a terv? – kérdezte Necris.

- Behatolunk, amennyire csak nem veszélyes, és észrevétlenül megtehetjük.

- Együtt – tette hozzá Roderick.

- Kettéválva hatékonyabbak lennénk – kockáztatta meg Eire, de tudta, hogy nem fog túl nagy népszerűségnek örvendeni a terve.

- Szó sincs róla – közölte Beslan – én félek egyedül, szóval felejtsd el.

Eire arra gondolt, hogy csak úgy volna lehetséges, hogy két csoportra váljanak, ha ő és Necris külön csapatba kerül, hogy az Árnyékot felhasználhassák; Necris azonban nagyon rossz bőrben volt, és a sötétség uralása megfosztotta volna őt maradék erejétől is. A legutóbb, amikor átadta a tudását, a fél szemével fizetett érte – Eire meg volt győződve arról, hogy ha ez nem így történik, és nem aggódik ennyire érte, Necris fel tudta volna fogni a garou csapását – ha most ugyanez történne, elveszítenék a Lasombrát.

- Jól van – bólintott olyan gyorsan a fehér hajú mondatára, hogy a másik két férfi meg is lepődött rajta, arra számítva, hogy ragaszkodni fog az eredeti ötletéhez – maradjunk együtt. Az Árnyék az enyém.

Necris nem szólt semmit, de a lány érezte a Lasombra sötét erejének hullámait nekivágódni az ő hatalmából épült falnak. A két erő akaratlanul, önkéntelenül is egymásnak feszült, összecsapott, majd egymásba fonódott. Vigyázok rád – suttogták egymásnak – és egyikük sem tudta, ki mondja kinek, és kinek van a védelemre nagyobb szüksége a másiknál.

- Izé. Lehetne, hogy azt a sötétség-dolgot ne úgy oldjuk meg, ahogy a múltkor? Komolyan halálra voltam rémülve, amikor egy pillanat alatt a saját kezemet se láttam – jegyezte meg Beslan, és Eire hálás volt neki, hogy mindig a jó időben szólal meg.

- Ha arra kerül a sor, mint a múltkor, akkor nagy bajban vagyunk – mondta a lány – ez most nem támadás, csak felderítés.

- Ezt már hallottam egy párszor…

- És még fogod is – felelte Necris, és megrándult az arca, amit akár mosolynak is fel lehetett volna fogni.

- Akkor mellékeljetek szemüveget, öregem, mert oké hogy ti beleláttok a sötétbe, de én még téged talállak kivasalni.

- Nem bánnád, mi?

- Azt nem, de ha Eire bőrét kilyukasztom, Lord Armageddon velem tapétázza ki a Menedéket.

- Nem vagy normális – mondta mosolyogva Roderick – fogd már be.

Valamiért mindenki mosolyogni kezdett a kocsiban, pedig sem az aktuális helyzetük, sem a rövid- és hosszú távú kilátásaik nem voltak bíztatóak.

- Jól van – felelte Eire végül – ha minden jól megy, a sötétségre nem lesz szükség, csak az árnyakra, amelyek elrejtenek minket. Reméljük a legjobbakat.

Egy darabig csönd volt, aztán Eire, ahogy a lehetőségeiket és az eljövendő éjszaka terveit futtatta az elméjében, megkérdezte:

- Ha jól emlékszem, azt mondtátok, hogy az előző Herceg is itt pusztult.

- Így van – bólintott Roderick – 1896-ban történt. Akkor még nem volt ilyen fertőzött az Oxhey… persze tudtuk róla, hogy élnek ott vadak, de valahogy mindannyian megmaradtunk a saját kis életterünknél. Azelőtt néhány hónappal kezdett elharapózni az ellenségeskedés; de a részletekről sokat nem tudunk.

- Persze a pletykákat mindenki ismeri – szólt közbe Beslan, és elnyomva a cigarettáját, előrehajolt, úgy mondta – azt beszélik, a Herceg keresztbe tett néhány törzsfőnöknek, amiért valami bankházat vagy mit húzatott föl a parkjuk közepére. Morgan-Burroughs, jól mondom, öregem? – megbökte Roderick vállát – Azt ő persze nem tudhatta, kinek és mire kell a park, de a bankárok úgy teletömték a zsebét, hogy épp csak az emelet nem szakadt le a sok aranytól.

- Egy kereskedőtelep – helyesbített a másik Brujah – de a lényegen nem változtat. A Herceget lefizették, de nem volt tisztában, kikkel kezdett ki, mert a garouk véres bosszút álltak. Aztán mindenki nézett egymásra, úgy tettek, mintha nem tudták volna, hogy ez megy azóta, hogy az első vadak ide betették a lábukat. Nem akkor kezdődött az acsarkodás, de azóta mérgesedett el a viszony.

- És mit tudunk magukról a garoukról?

- Nem sokat – felelte ismét Roderick; Beslan cigarettázott, és megkínálta hátul Necrist is, aki habozott, de a végén megrántotta a vállát, és elfogadta, résnyire lenyitva az ablakot – az Oxhey hatalmas, úgy véljük, több kisebb klán vagy törzs, vagy minek nevezik magukat, lakhat ott és a környékén. Amikor a Herceg halála utáni nagy pánik meg egymásra mutogatás ment a felsőbb körökben, mi utána szimatoltunk kicsit a dolgoknak, és Rőtkarmúakról tudunk – de az már régen volt, azóta rengeteg dolog történhetett, és a viszonyaik megváltozhattak.

- Követte retorzió a gyilkosságot?

- Szerinted? – kérdezte Beslan – Úgy be voltak tojva, mintha Káin tette volna tiszteletét közöttük. Időnként vannak bizonyos próbálkozások, de sose jönnek vissza. Eddig mi vagyunk minden egység közül, akik a legtöbbet érték el, és a leghülyébbek is.

Eire csöndben, gondolatait forgatva az elméjében, bólintott. Egy darabig nem szóltak; a kocsi suhant velük a gyéren megvilágított utcákon.

- Asker említette, hogy hiányoltad a hátsó ajtót – mondta aztán Roderick.

- Így van – Eire szinte felriadt a gondolataiból - Azt mondta, megkérdezi a többieket, hogyan oldható meg.

- Megtette – Milton és Kent ezt tervezgették hajnalban. Kent fürdőszobát is tervezett a hátsó teremből nyíló szobába.

- Frankó – jegyezte meg Beslan – tényleg olyan lesz, mint egy igazi lakás. Mellesleg, parancsnok. Mi van a Bromptonnal?

Eire egész testét rémület rántotta össze, amikor lelki szemei előtt félelmetes élességgel jelent meg a két alak. Gyűlölte őket, pedig azt sem tudta, kicsodák, de gyűlölte őket teljes akaratával, mert olyan érzéseket keltettek benne, amelyeket nem engedhetett meg magának.

- Tisztázni akarom, mit tudhatunk meg saját erőnkből, még mielőtt a küldöttség megérkezne - válaszolta – mert túlságosan sötét az a folt a térképünkön. Nem akarom, hogy veszélyforrás legyen a Primogénre nézve.

- A Primogénekre – helyesbített a fehér hajú – Albany magával hozza Swanscombe bárót, a Csator... a Nosferatu Primogént, na.

- És ez csak a kezdet – Roderick hangja ismét komor volt és gondterhelt, amilyen lenni szokott – Inkább nem dühítem magam azzal, hogy belegondolok, micsoda felfordulás lesz itt, amikor maga a Herceg érkezik.

- Miért, te nem vagy rá kíváncsi? – kérdezte Beslan – A Kamarilla legnagyobb arca, azt mondják.

- Velem biztosan nem fog kedélyesen elbeszélgetni – vont vállat Necris – Sok bajunk lesz vele.

Eire fejében Atyja szavai keringtek. Mesélj – kérte néhány éve, mintha sejtette volna, hogy egyszer majd menniük kell a Menedékről, ki a világba – mesélj el mindent a nagy Vértestvérekről. És Lord Armageddon mesélt. Eire számára sokszor rejtély volt, hogy ő, aki éppen olyan elrejtőzött életet folytatott, mint Eire, honnan tud ennyi mindent a világban zajló eseményekről, de tény, hogy tudott minden lényegesről, ami a halandó és a vámpírvilágban megtörtént, és még a leghétköznapibb történetet is úgy volt képes előadni, hogy a lány megbabonázva hallgatta.

Malcolmról a Hármak is meséltek, és ez még különösebb volt, mert őket valóban nem érdekelték a világ számukra túl zajos, túl hirtelen, túl távoli eseményei. New York Város és Domínium Hercege azonban még az ő időtlen emlékezetükben is hullámokat vetett. Azt mondták, Malcolmot nem arroganciája vagy hatalomvágya emelte New York élére, hanem az elvei, amelyekkel messzire kimagaslott a Hercegi nagyságok közül; és nem macchiavellista elgondolásaival vagy a véres kéz politikájával tartotta meg a pozícióját, hanem az Ember iránti elkötelezettségével. Lord Armageddon megbecsüléssel beszélt róla, Wintersun pedig, mindhármuk véleményét kifejezve, néhány holdfényes éjszakán csöndesen azt suttogta, ha több ilyen Vértestvér volna a világon, nem lenne ilyen borzalmas súlya a nemlét átkának.

Eire biztos volt benne, hogy Necrisnek nincs igaza; ha Malcolm valóban olyan, mint amilyennek a Hármak és Atyja mondták őt, akkor nem számítana neki, hogy Necris honnan jött.

Ha olyan, amilyennek mondják.

- Albany szerint nagyon vagány arc - Beslan rágyújtott egy újabb cigarettára, ahogy a kocsival elsuhantak az Oxhey szélének számító parksáv mellett - egyszer, még az uralma kezdetén, amikor az új Elíziumba betört a Sabbat egy hordányi mocsokkal, a Herceg puszta kézzel, kettesével öldöste a férgeket.

- Hé – szólt hátra Roderick – a Primogén nem azt mondta, hogy valamikor a húszas években került a Páholyba?

- De, de már korábban is nekik dolgozott.

- Különben is, a Hercegek nem szoktak csak úgy leállni harcolni. A mocskos munkát mindig másra bízzák – vonta meg a vállát Necris, mint akit egyáltalán nem érint a téma.

- Majd megkérdezheted Albanyt – bökte oldalba Beslan – Roderick is hallotta, amikor elmesélte, milyen volt, amikor leégett a Brooklyn Theatre és a fél Páholy odaveszett az előző Herceggel együtt.

- Miért, mi volt? – a Lasombra félig fordult csak oda; közben Eire ellenőrizte a fegyvereit, és a kocsiablakon kinézve konstatálta, hogy hamarosan megint esni fog. Vihar készülődött; ahogy elhaladtak az út mellett, a fák kopasz ágait már tépte-csavarta a szél. Eire arra gondolt, amikor Lord Armageddon elmesélte a történetet; részleteket nem ismert, de azt tudták, hogy a színház leégése megrendítette a Kamarilla helyzetét New Yorkban, minthogy odaveszett két Primogén híján az egész vezetés a Herceggel együtt. Akkor kapott szárnyra a hír a Maszkabál függönye mögött mindenhol, hogy egy különös férfit választottak meg New York-ban Hercegnek; sokan megkérdőjelezték az alkalmasságát, mert olyan elveket vallott, amelyeket évszázados tapasztalatok alapján összeegyeztethetetlennek tartottak a Hercegi tisztséggel.

Malcolmnak, úgy tűnt, sikerült bebizonyítania, hogy tévedtek.

- Ő meg Malcolm mentették ki az embereket. Albany akkor még valami ifjú testőr vagy mi volt, a huszadik a sorban. Gyorsan nevet szerzett magának, mindenesetre.

- Ért hozzá, hogy felhívja magára a figyelmet – szólt közbe Roderick.

- Mentették? A halandókat? – kérdezte a Lasombra, némi hitetlenséggel a hangjában.

- Azokat is, ja. Meg a Páholytagokat, már akit ki tudtak. Akkor barátkoztak össze.

- Nehezemre esik elhinnem, hogy egy Herceg csak úgy barátkozik akárkivel.

Eire fülét megütötte a mondat. A Hármakra gondolt; arra, kicsodák ők, és hogy hogyan fogadták az első alkalommal. Catafalque, a bölcs, időtlen Catafalque a halálról beszélt neki, a sír olyan felmérhetetlen titkairól, amelyeket kutatni lehet csak, de megismerni soha.

- Komolyan - bólogatott a fehér hajú - egyébként meg nem értem, mit értetlenkedsz, amikor egy asztalnál ültél Lord Armageddonnal, na? - vigyorgott.

- Az más.

- Nem, végülis Beslannak igaza van – vetette megint közbe Roderick – nem feltétlenül olyan undorító féreg mindenki, mint Lyle. Ami pedig a tervet illeti - bemegyünk, és kihallgatjuk őket?

- Amennyire csak lehet. Minden információ aranyat ér, főleg, ha úgy szerezzük meg, hogy nem kell kivágnunk onnan magunkat.

- A múltkor sem tudtam, hogyan bukkantak ránk végül. Jobb a szaglásuk, mint a vadászkutyáknak.

- Ők dühből fognak támadni - mondta Necris – A múltkori esetet sem kellett volna túlélnünk, ha ésszerűen végiggondoljuk, mit csináltunk.

- Én kihagynám az ésszerűen végiggondolást… - Beslan morogva elnyomta a cigarettáját.

- Igazad van, Necris – Roderick bólintott – szerintem még ma is azt emésztik, mégis hogy történhetett az, hogy átcsúsztunk a védelmükön.

- Engem vittek, ha jól emlékszem – a fehér hajú Brujah megbökte Roderick vállát.

- A lényeg, hogy addig hatolunk be, ameddig összecsapás nélkül megtehetjük – szólt közbe Eire – Amire elsősorban kíváncsiak vagyunk, azok a következők: miféle gyűlés az, amit Tex és Trent megfigyeltek. Hányan vannak, és van-e új vezetőjük. És ha a legrosszabb eshetőségeket tekintjük, akkor azt is, hogy mik a jövőbeni terveik. Van egy komor sejtésem, és nem akarom, hogy beigazolódjon.

- Mire gondolsz? – kérdezte Necris, és kissé előrehajolt.

- Arra, hogy túl nagy sértést követtünk el a büszke vérük ellen – megtorlatlanul nem fogják hagyni, és ez nem is baj, annál többet küldünk a másvilágra. De ha utat találnak a Sabbathoz, nekünk végünk.

A kocsiban csönd lett; Beslan keze megállt a cselekvésben, amikor a cigarettát akarta elővenni, és kissé fojtott hangon mondta:

- Ne fesd a falra az ördögöt.

- Nektek elő merem adni a legrosszabb verziót is, ami előfordulhat, mert nekünk nincs vesztenivalónk – a lány hangja nehéz volt – és tudom, a vadak annyira gyűlölnek minden Vértestvért, hogy a szövetségre nemigen volt még példa a Maszkabál fennállása óta. De azért mi tartsuk észben ezt az eshetőséget is. Amíg nincs olyan hadseregünk, amivel be tudjuk venni az erdőt és mind egy szálig eltakarítani onnan a vadakat egyetlen csapással, nagyon pontosan tudnunk kell, mire készülnek.

- A szentségit – Beslan morogva túrt a hajába - nem szeretem, hogy mindig igazad van.

Csönd ereszkedett a kocsira, csak a motor zúgását hallgatták, amint végighajtotta a széles úton, ami észak felé vezetett ki a városból; a fák, amelyek az utat szegélyzeték két oldalt, már az Oxhey fái voltak.

Necris megmozdult, és előremutatott a két első ülés között; bal oldalon feltűnt az a távolsági buszmegálló, ahol pár napja meghúzódtak Lux Aeternus fejével; Roderick lassított, és megkérdezte:

- Hol parkolunk? – kérdezte Beslan.

- A megállóban. Éjszaka nem jön erre egy busz sem, ezek csak sötétedésig járnak – mondta Roderick; a széles úton megtekerte a kormányt, és egyetlen ívben visszafordulva a belváros felé, beállt a kocsival a buszmegállóba.

- Frontális támadás? – a fehér hajú hangjában még valami is olyasmi is benne volt, hogy „jó, végünk, most már biztos, el vagyunk kaszálva, öregem.”

- Dehogy. Olyan helyen megyünk be, ahol a legkevésbé számítanak ránk. Ti ismeritek a helyet, vezessetek – mondta Eire.

- Ahol a legutolsó kommandó bement… - kezdte Roderick, de Beslan közbevágott:

- Ahol bementek, és nem láttuk őket viszont, Jó lesz, tényleg frankó... - közben a kocsi megállt, a fehér hajú morogva kiszállt, vállára akasztotta a fegyverét, és cigarettára gyújtott. Mindannyian kiszálltak, és gyors pillantással felmérték egymást.

- Megyek előre - mondta Roderick.

Eire bólintott.

- Melletted leszek. Beslan, Necris?

A Lasombra komoran bólintott, és fejébe húzta a csuklyáját, hogy a fehér kötés ne árulja el a sötétben.

- Te is takard el a hajad – intett Roderick Beslannak; a fehér hajú Brujah a fejére húzta a pulcsija kapucniját, és kivigyorgott alóla.

- Minek, ha az árnyak úgyis eltakarnak?

- Mert az árnyak nem mindenhatók – suttogta neki oda Necris; Beslan egy pillanatra felnézett rá, és akkor elcsöndesedett; eltaposta a cigarettáját, és az arcán már egészen más kifejezés ült, a harcosé és a vadászé, amikor odaszólt Eirének:

- Mehetünk, parancsnok.

Eire végignézett mindannyiukon, aztán lehunyta a szemét. Az ajkai alig hallhatóan formálták a szavakat:

- Szolgálatra hívom az árnyakat.

Necris egész valója belereszketet a lány hangjának mélységébe, és abba, ahogy teste minden halott sejtje egyszerre érezte meg a sötétség megmozdulását körülöttük; de a két Brujah is félelemmel vegyes csodálkozással nézte, ahogy a körülöttük terpeszkedő, útra vetülő árnyak megmozdulnak, és mindenféle földi törvényt meghazudtolva egyszerre szakadnak el a létüket biztosító szilárd tárgyaktól.

- Tudjátok a dolgotokat – suttogta Eire, és valóban: az árnyékok alaktalan árnyfoltokká olvadtak szét, és körbefonták őket, akár egy köpeny, vagy egy szemfedél.

Necris nem akart arra gondolni, amire az elméje kényszerítette: nézte Eirét, ahogy zablát vet a sötétség szájába és könnyedén uralma alá hajtja azokat az erőket, amelyek ellen ő egész eddigi életében küzdött; s ő csupán a felszínt kapargatta, ahogyan a múltkori események mutatták… a Lasombra elfordult, jelezve, hogy mehetnek; nem akarta, hogy saját érzései homályosítsák el a tudatát, amikor minden érzékszervére szüksége lesz.

Átvágtak a néptelen úton, és bevették magukat a fák közé; az árnyak beburkolták őket, és ha valaki éppen arra járt volna autóval, már pár másodperc múlva sem látott volna belőlük semmit.

Jó ideig csöndben haladtak; feszült figyelemmel pásztázták a köréjük záródó fákat, és olyan puhán lépkedtek a nedves avartakarón, akár a vadállatok. Az ösvényeket csak a legavatottabb szemek ismerték volna fel, mert a növényzet már teljesen elvadult, és az összenőtt, egymásba fonódó ágak, gallyak megnehezítették az előrejutást. A szél veszettül tépázta a fák kopasz ágait, hamarosan már csak egyesével tudtak haladni, olyan sűrű volt az aljnövényzet, és a rothadt avar a frissen lehullott falevélréteggel még jobban hátráltatta őket. Nem esett szó köztük; Roderick, úgy tűnik, tudta, hova vezeti őket, mert talán fél óra után rábukkantak egy nagyjából másfél méter széles ösvényre, amelyet egyértelműen sokat használtak, ha nem is az utóbbi időben; ezen már egyértelműen látszott, hogy vezet valahová.

- Ez itt egy régen használt ösvény – suttogta hátrafordulva, ahogy megálltak – a század elejéig turistaút volt, amely körbekerülte az egész Oxhey-t. Vannak róla leágazások befelé, de innen már nem tudom az utat.

- Innentől őrökre is számíthatunk – jegyezte meg a Lasombra, és előrekémlelt.

- Jól van – bólintott Eire – fegyvert a kézbe. A vadak csak akkor maradhatnak észrevétlenek, ha mozdulatlanok az erdőben, különben túl nagy zajt csapnak.

- A hátamon is szemem van – suttogta Beslan – gyerünk.

Lépésben, óvatosan indultak meg újra, minden irányba hallgatózva; párszáz méter után meggyorsították kissé a lépteiket, mert az idejük igencsak ki volt számolva. Aztán megérezték, ahogyan a zúgó szélben garou-szagot csap az orrukba a levegő; megint megálltak egy pillanatra, és összenéztek.

- Itt az első védelmi vonal – suttogta Roderick - Velünk vannak az Árnyak?

Eire bólintott; a sötétség egybeolvadt a kinti, természetes sötétséggel, de olyan sűrűre szövődött körülöttük, hogy valószínűleg semmi nem látszódott belőlük, s a viharfelhők egyébként is eltakarták a Holdat. Feszülten indultak tovább, minden irányba forgatva a fejüket. Néhány perc múlva megpillantották az első őröket, néhány méterrel beljebb az ösvénytől, a kopár fák és bokrok között; a környezetüknél is sötétebb foltot képező alakok hatalmas sziluettjei meggörnyedve kuporogtak a fák tövében, és csillogó szemük égően bámult a sötétbe. A behatolók néma csöndben lopakodtak el közöttük, és talán mindannyiuk fejében az járt, hogy milyen hátborzongató ilyen karnyújtásnyi közelségre lenni a vadaktól.

Nagyjából tíz percenként találkoztak őrökkel; Eire számolta, és ha az volt, ahogyan sejtette, hogy ez nekik szólt, vagyis óvintézkedésnek a múltkori támadás után, akkor valóban nagyon komolyan gondolták a területük megerődítését. Hát persze – gondolta a lány – korábban soha nem történt velük ilyesmi, és nem tudták elképzelni, hogy ez velük megtörténhet.

Roderick is számolt; és minden egyes védelmi vonalnál nagyobb lett az aggodalma. A terület hatalmas – járt a fejében – és ha ennyi emberük van, akikből ilyen nagy területet ilyen mélységig védeni tudnak, akkor ezek valódi háborúra akarják elszánni magukat.

Mire a tábor közelébe értek – már az is csoda volt, hogy odáig észrevétlenül eljutottak – úgy érezte magát, mint egy egér, amelyik besétált az oroszlán csapdájába.

A fák között pár száz méternyire már látszódtak a sátrak és a tüzek fényei, és hallották a vadak hangoskodását, amikor Eire megállította őket. Amikor megszólalt, gyakorlatilag hangot se ejtett ki a száján, a három férfi inkább csak az ajkáról olvasta le, mit akar mondani.

- Odamegyünk. Fél óra elegendő lesz, hogy megtudjuk, amit akarunk. Lehúzódunk a fák közé. Innentől egy hangot se.

Mind a hárman tiltakoztak volna, ha ennek helye lett volna; mert alig száz méternyire volt a tábor, és a fülükben zúgtak a garouk seregének összekeveredő, vitatkozó hangjai; de mindhárman túlságosan el voltak foglalva azzal a gondolattal, hogy az Oxhey közepén állnak, valószínűleg több száz vérfarkas gyűrűjében, így csak nézték, ahogy a lány int nekik, és előreindul, halkabban, ahogy maguk az árnyak suhannak az éjszakában. Egymásra néztek, aztán követték; néhány tíz méterrel később megálltak, látótávolságra egymástól, hátukat egy-egy fának vetették, és mozdulatlanná dermedve figyeltek előre.

Eire vagy hetven métert lopakodott előre, de tovább nem mert kockáztatni, a hangok így is tökéletesen eljutottak a füléhez; fölnézett a fákra, hogy érdemes lehet-e felmászni valamelyikre, de túl nagy zajjal járt volna, és túl sok volt itt a vérükre éhező garou, hogy ezt megkockáztassa. Így megelégedett azzal, hogy megbújt egy farakás tövében, kilesett mögüle; remélte, semmilyen látványt nem fog elmulasztani, mert ez a pillanat nagyjából az egyetlen esélyük, jól tudta: még egyszer nem lesz ekkora szerencséjük, hogy észrevétlenül és bántatlanul eljuthatnak idáig.

Amit két társa beszámolóiból hallott, most teljes valójában feltárult a szemei előtt. A téren, ami a sátrak között terpeszkedett, és távolabb, a külső tüzek körül, annyi garout látott ülni, állni és járkálni, átváltozásuk különféle stádiumaiban, hogy hosszas számolgatás nélkül is meg tudta állapítani, jóval többen vannak most itt, mint a legutóbb; ahogy visszaemlékezett, a sátrak száma is megnövekedett, elfoglalva azt a széles utat, ami a túlsó oldalról nyílt a térre. Az bizonyosnak tűnt, hogy ilyen rövid idő alatt ennek a tábornak a létszáma nem növekedhetett önmagában ilyen nagyra még akkor sem, ha ez számított a központi térnek; valószínűleg, gondolta Eire, a vezér halála egybegyűjtötte az egész Oxhey minden szegletéből a bosszúra éhes farkasokat. Egyes csoportokat ki tudott venni, ahogyan egy-egy tűz köré vagy csak egymás közelébe húzódva figyelték a gyűlést, ami csak nemrég kezdődhetett el, mert az érkezők és a sétálók lassan le-leültek, elcsöndesedtek. Eire néhol zászlókat látott letűzve a földbe, rajtuk olyan szimbólumokkal, amelyek felismerését még réges-régen tanította meg neki Lord Armageddon; s az, amire most ebből a tanításból visszaemlékezett, nem töltötte el nyugalommal. Fúriák. Árnyékurak. Fenris Vére. Fianna. Lord Armageddon azt mondta, túlságosan nagy a rivalizálás közöttük, mindük között ahhoz, hogy összefoghassanak, és a Féreg ellen egyesült erővel küzdhessenek. Akkor mégis mi ez?

A szónokok álltak csak már, egymásnak adva a szót, s aki éppen beszélt, mindig kilépett a gyűlés elé, egy alacsonyan, lefojtva égő tűz mellé, hogy a fény megvilágítsa az alakját. Eire hálát adott Káinnak, hogy jó tanítómesterei voltak, és értette a beszédüket, mert most saját nyelvüket használták. A tűz mellett egy impozáns méretekkel bíró férfi állt, krinos alakjában; mellkasán összefonva a két karját; komor tekintettel hallgatta a beszédet, de nem szólt közbe, csak amikor az egyik szónok hozzá fordult.

- Vezér! A Hockeridge Wood-beli követek szólni kívánnak.

A csoportosulás széléről négy ember alakban mutatkozó garou nő állt fel; előrejöttek a többiek között a tűzig, ahol fejet hajtottak.

- Köszöntünk, Vezér! Hockeridge Wood-ból jöttünk, szólni kívánunk.

- Szóljatok – a hangja mélyről jövő, morgással határos zengés volt; Eire hátán végigfutott a hideg.

- Maia Anders, a Vezérünk üzenetét hozzuk, Vezér – mondta az egyik nő – Gyászát és együttérzését fejezi ki a Fekete Fúriák nevében Lux Aeternus testvérünk halála miatt. Tisztelettel köszönti a nagy Rőtkarmúak felesküdött Vezérét, és támogatásáról biztosítja bosszújában és bármely szándékában.

Rőtkarmúak – gondolta Eire – ez nem jó üzenet. Ha az új vezért támogatják a Fúriák, és maga mögött felsorakoztathatja mind saját népét, mind ki tudja még, kicsodákat, akkor a jövő nem sok jót ígér vérfarkas-fronton.

- Üdvözlet és tisztelet úgy a követeknek, mint Maia Andersnek – felelte a Vezér – csatlakozni kívántok hát az összehívott tanácskozásban folyó megbeszéléshez?

- A Vezérünk megbízásával és az ő akaratának értelmében szavazati joggal felruházva érkeztünk, Vezér – hajtott fejet a szószóló – amely döntések megszületnek, abban a Fúriákat mi képviseljük.

- Mondjátok a neveiteket – mondta a szónok.

- Clotho, Lachesis, Atropos és én magam, Deino – miközben a nő bemutatta a követeket, Eire azon gondolkodott, honnan ismerősek számára ezek a nevek. A Rőtkarmú vezér bólintott, és helyet mutatott nekik.

- Foglaljátok el helyeiteket. A tegnapi éjjelen megkezdett tanácskozás folytatásához most teljes létszámban itt vagyunk. Üdvözlök ismét minden megjelentet, köszönet illeti a távol lakókat, hogy személyükben vagy képviselet útján jelen vannak - várt egy kicsit, a tekintetét körbehordozta az egybegyűlteken, majd folytatta – Avar, ismertesd az újonnan érkezettekkel a tegnapi felvetéseket.

Eire feszülten figyelt, ahogyan a szónok előrelépett, és sorolni kezdte; figyelmeztette magát, hogy nem feledkezhet meg az Árnyékról, mert az mind a négyük halálát jelentené, így csak részben tudta követni a gyorsan pörgő, és hamar vitává fajuló beszédet. Az Avarnak nevezett férfi szavai szerint az egyértelmű volt minden jelenlévő Horda számára, hogy a gyalázatot meg kell torolni, az arcátlan sértésért bosszút kell állni, a Vezér haláláért revansot kell venni. Még a Fianna zászló mellett állók sem tiltakoztak, sőt majdhogynem ők voltak a leghangosabbak, amikor bosszút követeltek. Eire hamar megtudta azt is, mennyit raktak össze annak az éjszakának a történéseiből a garouk: tudták, hogy volt három vámpír, és volt még valaki, egy mágus, varázsló, vagy boszorkány, aki hirtelen jelent meg a csatatéren, és sötétségbe borította az egész erdőt; legyen átkozott a neve, mondták. Arról beszéltek, hogy túl sokáig tűrtek, és a Féreg a vámpírok képében a nyakukba liheg, tenniük kell valamit, mielőtt késő lesz; de sok olyasmi elhangozhatott az előző napi tanácskozáson, amelyre most csak utaltak, és Eire számára nem volt minden világos. Az Üvegjárók követei sokat tudtak arról, mi folyik Londonban, legalábbis amennyit Eire megértett abból, amit a sok ordítozás és egymás szavába vágás közben kivett a szavaikból; tudták, hogy háború kezdődött a Sabbat és a Kamarilla között, és azt is tudták, hogy itt van a városban egy ősi legenda a Gyermekével. Lord Armageddon azonban az Üvegjáróknak nem jelentett semmit, és megvető hangon szóltak róla; a Fianna követek azonban súlyos hangon ledorongolták őket, és az Árnyékurak két küldötte gúnyosan figyelmeztetett mindenkit, hogy nem bölcs dolog lebecsülni az ellenség hatalmát. Ezen kisebb fajta marakodás bontakozott ki, mert az Üvegjárók úgy vélték, az Árnyékurak lenézik őket; ami minden bizonnyal így is volt, amiért ilyen könnyelműen nyilatkoztak olyan témát illetően, amelyről fogalmuk sincs. A vezér azonban rendet tett közöttük, mielőtt elharapózott volna a vita; Eire látta, milyen határozottan és erős kézzel intézkedik, és azt is, hogy nem csak az övéi között, de a követek körében is tekintélye van. Amikor beszélt, mindenki elhallgatott, és őt figyelték; arról szólt, hogy a vámpírok egymás torkának estek, és ha azt akarják, hogy megsemmisítő csapással válaszoljanak a vérivóknak, akkor itt az ideje, hogy összefogva cselekedjenek - amíg a Kamarilla a Sabbat elleni háborúskodással van elfoglalva, addig könnyedén hátba támadhatják őket.

A Fenris Vére követei igen nagy számban voltak, és veszett ordítozással követelték, hogy azonnal példát statuáljanak az arcátlan vérivókon; a Rőtkarmú vezér azonban minduntalan csendre intette őket, és tiszteletet parancsoló alakja feléjük magasodott, amint figyelmeztette őket, hogy most mindannyian az ő területükön vannak, és a viselendő háború első lépése a Vezér halálának megbosszulása és a becsületén esett csorba kiküszöbölése.

Viselendő háború. Két fronton… Eire halott szívében a szavak úgy zuhantak le, akár a sziklák. Egy pillanatra olyan keserűséget érzett szétáradni magában, hogy csaknem megfeledkezett az Árnyakról; amikor a sötét szemfedő megrezdült körülötte, összeszedte magát, koncentrált. Most nem hagyhattok itt – az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a száján.

Azt nem tudta, a három társa mennyit ért abból, ami elől zajlik; de csak néha pillantott hátra, hogy megnézze, mi van velük, nem akart elmulasztani a gyűlésből semmit; a három alak ott volt tőle néhány méternyire, és még neki is nehezére esett kivenni őket a sűrű sötétségben. A szél még mindig veszettül zúgott, de a vihar messzebb, a város fölött dühönghetett, mert ide csak a szele jutott; Eirének nagyon kellett koncentrálnia, hogy az Árnyak fenntartása mellett el tudja választani a beszédet a szél zúgásától, mindenre tudjon figyelni, és semmit se mulasszon el. Tudta, hogy a megszabott fél óra már jóval elmúlt, de még maradni akart, mert a veszekedésen túl, ha már ennyit kockáztattak, olyat is meg akart tudni tőlük, amelyet felhasználhat ellenük a háborúban. Érezte, és hallotta is fél füllel, hogy a társai nyugtalanok, de most nem tudott velük törődni, az elméjét túlságosan betöltötte mindaz, ami elől zajlott.

Most róla beszéltek. A gyilkosról. Arról vitatkoztak, hogy ki lehetett és miféle büntetést kell kiszabni rá; itt ismét hangos vita keletkezett, amikor a Gaia követ kért szót, s felállván azt javasolta, a vezér hívja párbajra elődje gyilkosát. Hangos nevetés és gúnyolódás áradata követte a javaslatot; a követ azonban újra felvetette a vezérnek a javaslatát, hozzátéve, hogy így legalább megismernék azt, aki ellen a háborút vívják - ki akarna olyan sötétségben harcolni, amilyen a múltkor is rájuk szakadt, ismeretlen ellenség ellen? A vezér, akinek, Eire hiába figyelt feszülten, még nem sikerült a nevét sem meghallania a hangzavarból, újra a gyűlésen résztvevőkre dörrent; és tekintélyén látszott, hogy azonnal csönd lett. A hatalmas termetű férfi két halk szót váltott a mellette ülő, mind ezidáig csöndben, félig az árnyékban meghúzódó öregemberrel, aztán a gyűlés felé fordult, és szólni akart, amikor hátulról messzebbről közeledő kiabálás hangjait hallották; mindannyian, beleértve a sötétben lapuló vámpírokat is, dermedten figyeltek.

Három krinos garou csörtetett be a térre, félrelökdösve a többieket, meghajtották a fejüket a vezér előtt, aki rájuk dörrent:

- Miféle ok vezetett titeket arra, hogy megzavarjátok a gyűlést?

- Vezér – mondta az egyik – behatolók vannak a területünkön.

Óriási felhördülés és ordítozás kezdődött; de Eire rémülete nagyobb volt. Érzékelte, hogy a háta mögött a három társa megmozdul; a szavak emberi nyelven hangzottak el, és ezt ők is értették.

A vezér vészjósló hörgéssel intette csendre a garoukat.

- Miféle behatolók? – kérdezte.

- A visszatérő őrségváltásunk fedezte fel a régi ösvényen a nyomaikat, többen vannak, és ide tartanak, a nyomaik világosan mutatják őket – úgy járnak, mint a vadállatok, letörték az ágakat, széttaposták az avart.

Eire hallotta, hogy Beslan száján kicsúszik egy „Szentségit”.

- Mégis hogyan lehetséges, hogy átcsúsztak a védelmen? – a vezér hangjában visszafojtott düh vibrált, a szeme villámokat szórt, amikor kiadta a parancsot – Őrség! Védelmet zárni, a behatolókat megkeressük!

Eire olyan hangtalanul, akár egy kísértet, hátrasuhant a három férfihoz; azok halálra váltan álltak a sötétben. Hallották, és látták is, ahogy a garou társaság felbolydul, akár egy megzavart méhkas; mindenfelé harcosok futottak el.

A négy vámpír egymásra nézett.

- Végünk van – suttogta Beslan.

- Nem – mondta Eire, és igyekezett, hogy a hangján ne érezzék meg a reszketést – Kövessetek.

- Mi a terved? – Roderick ajka alig mozgott.

- Itt csak egy út van, előre – mondta sietve a lány – nincs más választásunk. Élve kell kijutnunk, és az visszafelé nem megy, nem vágjuk ki magunkat erővel. Bármit is teszek, kövessetek!

Nem volt idő azzal törődni, hogy megértették-e vagy sem, mert másodperceken belül lelepleződhettek volna, és akkor odavan az előnyük, amit még mindig birtokoltak, így Eire egy pillanatra lehunyta a szemét, és suttogott:

- Sötétség, ébredj!

- Mi a… - kezdte Beslan, de már látta, kérdeznie sem kellett; a mélyfekete, iszapos sötétség a lány egy mozdulatára ébredt, és beborította őket, elnyomva minden fényt, beborítva a környezetüket is; egy pillanatra hallgatták, amint rémület lesz úrrá a garou-kon, és a vezér rendet próbál tenni.

- A szentségit, mindnyájan meghalunk! – sziszegte Beslan, de Eire ezt már nem hallotta, mert hátraintve nekik, megindult előre; Necris volt az első közülük, aki felfogta, hogy itt nincs más hátra, mint előre, és fordítva egyet a puskáján, azonnal követte a lányt. Három lépés – négy talán, amíg elértek a gyűléstér szélére; akkor a lány megállt, intett, és lefoszlott róluk az árnyék, a sötétség visszakushadt az éjszakába; ők ott álltak teljes valójukban legalább száz garou gyűrűjében.

- Üdvözlet az éjben! – Eire hangja vágott, mint a hideg acél – Nem kell követet küldenetek. Magam jöttem el, hogy válaszoljak a kihívásra.

A hatás nem maradt el; a garouk a sötétség okozta teljes vakrémületből a mélységes döbbenetbe zuhanva álltak, és nem tértek magukhoz, amikor visszanyervén szemük világát, megpillantották a vámpírokat. Szinte szoborrá meredten bámulták őket, ahogyan előrelépnek pár lépést, szorosan követve Eirét, csaknem a tér közepéig jöttek, anélkül, hogy a garouk közül bárki is szólni vagy mozdulni tudott volna a döbbenettől.

A lány érezte, hogy a fülében úgy tombol a vére, csaknem megsüketül tőle. Egyenesen a vezér szemébe nézett, úgy szólt:

- A nevem Eire. Lord Armageddon Gyermeke vagyok, és elfogadom a párbajt.

A vezér tágra nyílt szemmel bámulta.

- Elfogadom a kihívást – ismételte a lány hangosan – és kiállok párbajra veled, vezér, Samhain éjszakáján, amikor a fajtád ereje a leghatalmasabbra növekszik!

Eire a lelkében hallotta Beslan és Roderick rémült kiáltásait – ne csináld ezt!!! – de Necris hallgatott – ő volt a kőszikla, ami rendíthetetlenül állt mögötte.

- Te volnál Lux Aeternus gyilkosa? – kérdezte a garou szaggatottan, nagy erőfeszítéssel próbálva összeszedni magát és vezéri tekintélyét – te volnál a mágus?

- Én vagyok a vezéretek gyilkosa – felelte Eire – és jogos bosszút teljesítettem be, amikor a másvilágra küldtem Lux Aeternust a város egykori vezérének haláláért.

Tudta jól, milyen hatással lesz a vérfarkasokra a szavai, és pontosan ezt akarta elérni. Ha nem tud tekintélyt szerezni közöttük néhány perc alatt, meghal, és halálba rántja magával három társát is. Az ebben a pillanatban szinte mellékes volt, hogy neki semmi köze sem volt sem az egykori Herceghez, sem annak halálához, és semmiféle jogrend szerint nem lett volna kötelessége bosszút állni.

- Miféle őrület borította el az elmédet, hogy idejöttél? – kérdezte a vezér, a hangjában iszonyatos düh és – Eire érezte – őrjöngő félelem.

- Udvariasság – felelte a lány – Elfogadtam a kihívásodat, s ha nem akarsz szégyenben maradni a fajtád előtt, vezér, kiállsz ellenem.

Eire tudta, hogy nagyon keskeny jégen táncol; a kihívás hivatalosan meg sem történt, elvileg a garounak nem lenne kötelessége elfogadni és a tekintélye sem csorbulna, őket pedig itt helyben lemészárolhatnák; de tudta azt is, hogy a vérfarkasok most szinte vakok a gyűlölettől vegyes félelemtől, és a döbbenet megköti a kezüket; ezt a néhány percet kell kihasználnia, és akkor van esélyük élve kijutni az erdőből.

A hatalmas garou szeme szikrákat szórt, a hangja pedig fenyegetően próbált szólni.

- Te csak egy szánalmas őrült vagy, aki a nagy Lord Armageddon Gyermekének adja ki magát, s elborult elméddel itt akarsz elpusztulni a kezem által!

Eire elmosolyodott. Nyert. A garou félt tőle, és védekezett.

- Biztosíthatlak, vezér, az vagyok, akinek mondom magam – nyugodt hangon, lassan mondta – Ha kívánod, bebizonyítom.

Várt pár pillanatig a garou reakciójára; tudta, hogy minden szempár őket figyeli, a vezér pedig nem fogja megkockáztatni, hogy meginogjon a tekintélye ennyi követ előtt.

- Régi történetet bolygatsz – morogta a férfi végül.

- Mi nem felejtünk.

- A Kamarilla hivatalos küldötte vagy?

- A magam küldötte vagyok – felelte a lány.

- Akkor mi közöd ehhez az egészhez?

- A Várost védelmezem. És nem ismerek akadályt.

A garou hallgatott; a négy vámpír fülében ezerszeresen visszhangzott a sok vérfarkas szívének dobogása. Feszült, visszafojtott csend volt, mintha az idő megtorpant volna egy pillanatra közöttük, ahogy Eire és a férfi egymás szemébe fúrta a tekintetét.

- Lux Animus vagyok, a Rőtkarmúak választott vezére – szólalt meg pár perc múlva a férfi, felszakítva a csönd leplét, összeszedte magát, mert a hangja kemény volt és határozott – és elfogadom a párbajt! Találkozunk Samhain éjszakáján éjfél előtt fertályórával ugyanitt. Szabad bejárást kapsz te és egy kísérőd. A párbaj halálig tart!

- Egy kísérőm? – Eire mosolygott – Mily nagylelkű vagy, vezér. Én azonban azt mondom, a párbajnak semleges helyen kell lezajlania. Úgy tudom, még nem vagyunk barátok, hogy ily nagyon megbízzunk egymásban.

A lány hallotta, hogy Beslan magában suttog: A szentségit, ne tedd még rosszabbá a helyzetet! Eire azonban biztosra akart menni.

- Félsz talán? – Lux Animus megpróbált gúnyos hangot megütni.

- Ha félnék tőled vagy bármelyikőtöktől, nem jöttem volna ide – Eire mosolya egy pillanat alatt megsemmisítette a garou alig vélt fölényét – Látsz fegyvert a kezemben?

A lány látta, hogy a vezér mellett üldögélő öregember valamit suttog a férfi fülébe; az bólintott, de nem vette le róla a szemét. Az öreg egy botra támaszkodva felállt – görnyedt háta és furcsán, természetellenesen görbén álló lába ellenére tekintélyt parancsoló volt a jelenléte, ezt világosan érezték a vámpírok is. Amikor megszólalt, a hangja szelíd volt és nyugodt:

- A párbaj az Abney Park Cemetery területén fog lezajlani. Most pedig menj békével, Lord Armageddon Gyermeke. A Samhain eljöttéig ne legyen ellenségeskedés közöttünk.

Eire meglepődött a szavakon; őszintén nem várt ilyesmit ebben a helyzetben, de az agya máris azt számolta: hála Káinnak, több mint egy hét nyugalom.

Meghajtotta a fejét a férfi felé.

- Így lesz. Nem fogok késni.

Megfordult, és csak egy fejmozdulattal intett a három vámpírnak, hogy kövessék. A garouk sötét tekintettel, morogva váltak szét, de nem tettek semmit, engedték őket elmenni; az öregembernek, akárki is volt az, még a vezérnél is nagyobb hatalma lehetett közöttük.

Eire nyugodt léptekkel haladt el a vérfarkasok között; amikor a Fianna követek mellé ért, valamelyik morogva megszólalt, szinte mérget köpve dühösen a lány lába elé:

- Go hIfreann leat![1]

Eirét szíven ütötte a mondat; szíven ütötte, de egy észrevétlen pillanat alatt összeszedte magát. Megállt, odafordult a nőhöz, aki mondta, s mosolyogva felelt, bár a mosoly fájt neki, legalább úgy, mint a fiatalember szavai a Euston metrómegállóban.

- Már ott vagyok, nem szükséges küldened.

S nem várva meg a választ, továbbindult.

Senki nem állta az útjukat; az őrség különböző szintjei komor sorfalként vigyázták a lépteiket.

Az öregember a gyűléstéren odafordult a vezérhez, s csak annyit suttogott a fülébe:

- Vigyázz vele. Tiszta, mint a hó, a Féreg érintésének nyoma sincs rajta.

[1] Menj a pokolba. Ír nyelven.

XXVIII.: Briefing

2011-11-19T14:59:00.000-08:00

A férfi követte a mozdulatait, és megállt félig mellette, félig mögötte. Eire szétnézett a kis utcán lefelé és fölfelé. Ahogy ott álltak a lépcső tetején, és az elméje azon kattogott, hova indulhatna, ráébredt, hogy a társai akárhol lehetnek. Lehunyta a szemét, és önmagába nézve Necris sötét vérét szólította; nem tudta, elég erőse-e a közöttük kényszerűségből szövődött kötelék ahhoz, hogy a vékony vérfonalat nyomozásra használja fel, de ez volt az egyetlen ötlete, hogy rájuk bukkanjon. A szél orkánná erősödve zúgott a fülében, legalábbis ő így érzékelte, mert a Lasombra vitae-jének halvány nyoma nem tudott szólni, sem kiáltani, még megérinteni sem tudta a lelkét; távolról mintha borzongatta volna valami halott szívének burkát, de nem tudta eldönteni, hogy csak annyira akarja-e, hogy így legyen, és felfedezzen róluk valami halvány nyomot, vagy valahonnan valóban szólni akar hozzá a vér.

Végignézett a kihalt utcán lefelé és fölfelé is. Nagyon késő van – gondolta – túl késő ahhoz, hogy csak úgy eltűnjetek, minden értesítés nélkül. Nem ismerem úgy a várost, ahogy tehetném, s ha ismerném is az utcák szövedékét, merre induljak? Szólalj meg, Necris, szólalj meg.

- Kit keresünk, Hölgyem?

Eire rápillantott Kjetilre, aki mindeddig türelmesen, mozdulatlanul várt mellette.

- Hangosan gondolkodtam?

- Igen, Hölgyem, engedelmével.

A lány a fejét rázta.

- A kotéria négy tagja – a katona talán nem, de Eire érezte a saját hangjában a reszketést – meglehet, nincs baj. A legutóbbi események azonban nem azt mutatták, hogy fölöslegesen aggódnék.

Kjetil várt, az arcán rengeteg érzelem futott keresztül.

- Túl késő van ahhoz, hogy utánuk kutassunk, túl nagy a város és a nap hamarosan felkel. Szívem szerint megtenném, de nem indulhatunk neki az utcáknak... Menjünk a Menedékre, és erősen remélem, mire odaérünk, tudni fognak róluk valamit.

- Igenis.

Eire már megindult, tett egy lépést, de erre a szóra megállt, és visszafordult.

- Jobb, ha valamit még az elején elmondok, Kjetil.

- Igenis, Hölgyem.

- Eire.

A férfi nézte őt.

- A kotéria egymásra van utalva. Katonák vagyunk, de nincsenek felettesek, olyan értelemben legalábbis nem, ahogy megszokhattad. A parancsok nem azért vannak, mert lenniük kell, hanem mert életeket mentenek. Eire vagyok, és maradjak is az.

- Igen. Köszönöm.

A kezét nyújtotta a férfinak; kezet ráztak, aztán Eire a fejével intett, és sietős léptekkel megindultak a hideg, nyirkos szélben a Hyde Park felé – Eire tudta az irányt, ahhoz eleget nézte már a térképet, ezt biztosan nem tévesztette volna el, mégis, nem így kell ismernie a város útvonalait és helyszíneit, nem ennyire, hanem ezerszer jobban és mélyebben; a vérében kell lennie minden háznak és minden utcasaroknak, a kukáknak, a villanyoszlopoknak, mindennek. Vakon, sebesülten, bárhogyan. Sok még a feladat, és minden órával egyre gyűlik a sötétség. Hol vagytok, Beslan, Necris? Asker, a te nyugodt elmédet nem tudják megtéveszteni a Sabbat csapdái, te ott vagy az Ifjakkal, ugye vigyáztál rájuk? Ugye vigyázol?

Eire tele volt nyugtalansággal. Érezte, hogy Kjetil is, és rengeteg kérdése van, de Beslanék eltűnése gyorsan felborította a lány lelkében azt a törékeny nyugalmat, amit a fiatal sráccal való találkozását követően oly nehezen sikerült megteremtenie. Nem akart arra gondolni megint, hogy miért buktak elő azon a nyelven a szavak belőle; arra akart koncentrálni, hogy Necris megszólaljon az elméjében, ha csak egy halvány kép erejéig, egy sóhaj is elég lett volna, mert azután a vér már vezette volna a lábait, úgy sejtette.

Atyám megmondta, hogy senki ne maradjon egyedül. Atyám megmondta, hogy ez a csatatér már nem ugyanaz, aminek sejtettük… ha a Herceg valóban ilyen könnyedén képes venni a városát érő támadást, akkor Atyám szavai tényleg nem voltak túlzóak. Elvesztünk, ha a dolgok nem változnak meg nagyon gyorsan... tehát Beslan, Necris. Hol vagytok? A kotériának szüksége van rátok…

Nem jártak messze a Hyde Parktól, amikor megint esni kezdett – aznap sokadjára, és a csendes csöpörgés pár perc alatt zuhogássá erősödött. Kjetil némán szedte Eire mellett a lábát; most fölhajtotta a kabátja gallérját, és behúzta a nyakát. A lány hajáról pillanatok alatt a ruhája alá csurgott az eső, és a Londonban töltött pár nap alatt szinte úgy hozzászokott az időjáráshoz, hogy észre sem vette; de most az elméje nem ott járt, ahol a lába; az motoszkált a fejében, hogy Lord Armageddon mit mondott Riverről. Egyszerű klántalan, és nincs nyoma a szívében hamisságnak. Valami motoszkált a fejében, egészen mélyen, valahol a Fenevadat féken tartó kapu körül, és nem tudta, mi az; nem tudta visszakövetni, és félt, hogy River megjelenése… nem, Eire, ostobaságokat gondolsz. Atyád nem tévedett, Atyád NEM TÉVED. Valami történt velük, és vagy együtt jönnek vissza, vagy odavesznek mindannyian. Beslan, ugye nem…

A Knightsbridge túlsó oldalán ott sötétlettek a Hyde Park esőbe burkolózó fái, amelyekről az utolsó sárga levélcsomókat tépkedte le a szél; az út majdnem kihalt volt, és Eire éppen fordult volna, hogy intsen Kjetilnek, hol vágnak át, amikor a Piccadilly felől három kocsit pillantottak meg közeledni; nem az volt a különös, hogy jönnek, mert a tejeskocsik és az újságkihordók már fel-feltünedeztek, hanem az, ahogy elhúztak előttük, és vagy száz méterrel feljebb befordultak a South Carriage Drive-ra.

Amikor a három kocsi elzúgott mellettük, Eirét mellbe vágta a tudat, hogy vámpírok ülnek bennük.

Megérintette Kjetil karját.

- Gyerünk – a fejével a kocsik után intett, és a sietős léptekből futásba váltva, nekiiramodott.

A feje zakatolt rohanás közben, hátra sem nézett, követi-e a katona; a Menedékhez mennek – dübörögte a hang a fejében, és akármit is jelentett ez, jót vagy rosszat, ott akart lenni, amikor odaérnek.

A fák alatt, futás közben elővette a két pisztolyát; egyet odadobott Kjetilnek, aki felzárkózott mellé; előremutatott, ahol az úton messzebb már felbukkant a kocsik vetette szórt fényben a gépház tömbje. A katona bólintott; lelassítottak, és szétváltak; az út két oldalán beleolvastak a fák alatt terjengő sötétbe, úgy közelítettek.

Eire egy pillanatra utánanézett újdonsült társának, de nem volt sok ideje azzal törődni, hogy feltalálja-e magát; ha igaz volt, amit magáról mondott, és élve lejött Monte Cassino hegyéről, akkor ez nem fog neki gondot jelenteni. A lány rögtön elveszítette a szeme elől a férfit; látta, hogy a kocsik lefékeznek, majd megállnak pontosan a gépház előtt; a fényszórók fénye zuhogó esőt és alakokat világított meg, akik az ajtó előtt álltak, és lövésre készen tartott fegyverrel vártak.

Roderick – gondolta Eire megkönnyebbülten; már csak pár méternyire volt az utolsó kocsitól, és mire a bennük ülők nyitották az ajtót, hogy kiszálljanak, ő is odaért; Kjetil a másik oldalról közelített, olyan pontosan igazítva Eiréhez a megjelenését, akár egy óramű; Roderick, Messie, Finn, Kent, Milton, Troy és Chidder pedig, akik úgy álltak az ajtóban, mintha készen állnának egy ostrommal szemben is megvédeni a bejáratot, meglepődve Eire váratlan felbukkanásán, de még inkább a katonán, egyszerre kapták a fejüket mindenhova.

Eire odalépett Roderick mellé, hátravetette a víztől elnehezült haját, és egyik kezében jól láthatóan tartva a pisztolyt, figyelmét az érkezők felé fordította. Miután a motorok leálltak, minden kocsiból egy-egy vámpír szállt ki, és ők is ugyanúgy meg voltak lepődve azon, ahogyan hirtelen még valakik megjelentek a sötétből. A három alaknak pontosan ugyanolyan, méretre szabott egyenruhája volt, Eire tudta, hogy a Herceg házában látta már ezt, és a ghoul sofőr, amelyik a kihallgatásra vitte, ugyanilyet viselt.

A három alak pillanatnyit tétovázott, amikor a váratlan helyzettel szembesültek, és gyanakodva nézték az ajtó előtt tornyosuló csoportot; de aztán valószínűleg nyugtázták, hogy az élükön álló nőalak nem lehet más, mint Eire, ezért előrejöttek, és fejet hajtottak előtte. A lány szinte látta maga előtt, ahogy Roderick arcán végigsuhan egy keserű rándulás.

- Üdvözlet a nagyméltóságú Lord Armageddon Úr Gyermekének Méltóságos Lyle Herceg Úrtól.

Eire fejet hajtott; a többiek nem mozdultak, ugrásra készen vártak. Számukra az, hogy ezekkel itt egy oldalon álltak, nem jelentett semmit, és ezt Eire is jól tudta.

- Mi hírt hoznak, uraim?

- A Méltóságos Lyle Herceg Úr ezt a két kocsit küldeti az Ön számára, Atyja kívánságának megfelelően, Hölgyem – felelte a szószólójuk; ugyanaz a tanácstalanság látszott a tekintetében, mint amit több, a Hercegi ház szolgálatában álló Vértestvér tekintetében is felfedezni vélt – nem tudták eldönteni, mit gondoljanak róla – egy mérhetetlen hatalmú Atya minden valószínűség szerint mérhetetlen hatalmú Gyermeke itt áll egy csomó koszos számkivetett élén. Természetesen érzékelte az élt a küldött hangjában – a kocsikat neki küldték volna – de a férfi ennél többre nem merészkedett.

Eire elmosolyodott. Atyja nem feledkezett meg az ígéretéről.

- Emellett ezt a levelet küldeti Önnek – tett még hozzá az, aki beszélt közülük, és egy borítékot nyújtott át a lánynak, aki előrelépett, hogy szabad kezével elvegye; a papírra rögtön zuhogni kezdtek az esőcseppek, és a lány gyorsan elsüllyesztette a nadrágja zsebébe, nehogy baja essék.

- Adják át hálás köszönetemet a Herceg Úrnak, és kérem, biztosítsák, hogy nagylelkű ajándékai minden percben a közös ügyért való küzdelmünket fogják szolgálni – felelte Eire - kérem, jelezzék a Herceg úrnak, hogy személyesen is meg fogom köszönni.

- Átadjuk az üzenetet. Viszontlátásra, Hölgyem- mondta a férfi, a lány újból kinyújtott tenyerébe tette a két, esőtől síkos kocsikulcsot, aztán, a többi ott állóra egyetlen tekintetet sem pazarolva, intett a társainak, és szó nélkül beszálltak a harmadik kocsiba, amelyik a kavicsos úton hátrafelé gurult néhány métert, majd megfordult, és hangos motorzúgással távozott.

Amíg a kocsi el nem tűnt a fák között, mindannyian mozdulatlanul álltak a helyükön; csak amikor a fénypászmákat már elnyelte a sötétség, és a kocsi hangja beleveszett a Knightsbridge-en túli alaktalan város zajába, fordultak egymás felé.

- Mi a franc ez? – kérdezte Messie, velősen megfogalmazva egyszerre több kérdést is. Chidder és Roderick egyszerre emelték fel gyanakodó tekintetüket Kjetilre, aki Eire egyik pisztolyával a kezében ott állt a szélen; Eire felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kérdezősködésnek.

- Roderick, itt vannak a kulcsok – és megfogta a férfi karját, beletéve a kezébe a kulcsokat – Messie-vel vigyétek hátrébb innen a kocsikat. Odalent találkozunk.

Megnyitotta az ajtót és lesietett a lépcsőn; Chidder félreérthetetlen tekintettel végignézte a katonát, majd oldalra lépett, hogy helyet adjon neki, és morogva elfoglalta a helyét az őrposzton. Kjetil fejet hajtott, és követte Eirét át a felső szinten, hogy lejusson a fő terembe a lépcsőn.

Eire odalent ledobta magáról a vizes kabátot, és megpróbálta kicsavarni a ruhaujjából az esővizet. Kjetil megállt oldalt, nem jött beljebb, nem is nézett körbe; összeakadt a tekintete a lányéval, akinek megállt a keze a mozdulatban, ahogy a hajából rázta ki a vizet; akkor dübörgött le a lépcsőn Finn és a többiek, aztán megjelentek mögöttük Roderickék is. Eire intett, hogy jöjjenek le, és leült az egyik ládára.

- Mit tudtok Beslanról, Askerről, Necrisről és Riverről? – kérdezte, mindannyiukhoz intézve a kérdést.

Csodálkozó pillantásokat kapott vissza.

- Gondolom, a Stonewallban tolják - felelte Messie, le nem véve a szemét Kjetilről.

- Onnan jövünk. Nincsenek ott. Éjfélig ott voltak, onnantól nincs róluk hírem. Háromkor találkoznom kellett volna velük az Euston metróállomáson. Nem voltak ott.

Milton megvakarta a fejét.

- Ez nem tetszik nekem – mondta Roderick sötéten – Ő kicsoda?

- Kjetil Landseth, nehéztüzér – felelte Eire – Roderick, Messie, Finn, Kent, Milton, Troy.

- Újabb halálraítélt? – kérdezte bizonyos éllel a hangjában Roderick, és félreérthetetlen tekintete azt kérdezte Eirétől: megbízható? Nem fog kést döfni hátulról a bordáink közé?

A lány bólintott – sejtette, hogy milyen kényelmetlen lehet a férfi számára a jelenet, de azt is tudta, hogy ettől nem kímélheti meg – klántalan nem-léte során valószínűleg már amúgy is sok hasonló kérdésben volt része.

- Kjetil Landseth, uram – felelte a katona, ahogy Eire bólintott neki – az észak-afrikai és az olasz hadjárat veteránja, szolgálatára. Harcolni jöttem.

- Akkor lesz mit csinálnod, húzd ki a szótárból az unatkozás szót! - kiáltotta valaki fentről, a lépcső tetejéről; Tex érkezett meg Trentonnal, lerobogtak, az öreg vaslépcső fülsértően nyikorgott lépteik alatt.

- Fejlemények vannak, parancsnok - hadarta Tex - igyekeztünk, ahogy tudtunk, hogy ideérjünk a megbeszélt időre.

Eirének akkor jutott eszébe, hogy ő maga hívta össze a haditanácsot előző este.

- Jól van. Mindent sorjában. Most az az első, hogy megtaláljuk az elveszetteket. Redlea-n és Quenten kívül itt van mindenki?

Roderick bólintott.

- Senkinek nem mondták, hova készülnek, igaz?

- Beslan említette, hogy a Stonewallba mennek, aztán portyázni, de hogy hova, arról gőzöm sincs. Mi történt?

Eire tanácstalanul megrázta a fejét.

- Asker velük van – mondta Finn – Neki van esze, ha az Ifjak valami bolondságba akarnának fejest ugrani, ő majd visszatartja őket. Nem esik bajuk.

Tex felnevetett. Eire körbenézett rajtuk; egyedül Roderick állt ott komor arccal, a többiek, úgy tűnt, nem érzik át a helyzet komolyságát. Kjetil még mindig ott állt szélen, szálfaegyenes tartással, őt figyelve.

- Mik a lehetőségeink?

- Még van két óra napfelkeltéig. Még bőven visszaérhetnek – felelte Milton – még csak most kéne visszaérniük amúgy is, most van idő.

Ebben a pillanatban gyors egymásutánban elhangzó szavak ütötték meg a fülüket, léptek robogtak végig a gépház fenti termének padlóján; mindenki odakapta a fejét, amikor nyílt az ajtó, és megjelent odafönt Redlea és Quent.

- A francba, már azt hittem… - morogta Kent, de Eire tudta, hogy nem ők azok; ha Necris közeledik, azt előre megérezte volna – a vér halk suttogását ezer zaj közül is kihallotta volna, de a Lasombra még mindig hallgatott.

- Estét, parancsnok! – a két férfi lejött a lépcsőn, és a szemük azonnal megakadt az ismeretlen férfin – ez meg kicsoda?

- Kjetil Landseth – mutatta be ismét Eire a férfit – Mától közénk tartozik.

Redlea vértelen ajkának sarkában megjelent egy halvány mosoly.

- Ha te megbízol benne, parancsok – vont vállat, és lehajította vizes kabátját a lépcső korlátjára; csak akkor tűnt föl neki, hogy valami nincs rendjén, amikor körbenézett, és hirtelen megérezte, hogy a többiek mind furcsán hallgatva állnak és ülnek körben - Mi a baj?

- Beslanék eltűntek – felelte szűkszavúan Finn.

- Rosszat sejtesz? - kérdezte Roderick a lányhoz fordulva; Eire halványan bólintott, miközben az agyában a lehetőségeket mérlegelte. Most már van két kocsi. Elvihetne magával valakit, és elküldethetné a másik kocsit is, hogy járják körbe a várost. Tű a szénakazalban… a véletlen mégis a kezükre játszhatna.

Atyám! Mit tegyek? Ezek a férfiak rám bízták magukat, és az első adandó alkalommal tétovázom. Igen, meglehet, hogy semmi bajuk, meglehet, hogy csak túl nagy a forgalom, vagy túl messziről jönnek, meglehet, hogy éppen elkerültük egymást. Túl nagy ez a város, sok minden megtörténhetett ennyi idő alatt…

Nem! – hallotta odabent a kiáltást, ami teljes erejével rázuhant az agyára, miközben egyszerre hallotta, ahogyan a többiek is egyszerre beszélnek valamit a feje felett – nincs idő ara, hogy hitegesd magad! A kotéria rád bízta magát, együtt és külön-külön, mindegyikükért felelősséget vállaltál, a te dolgod, hogy megkeresd őket!

Felállt, és odafordult Roderickhez, hogy megkérje, vigye az egyik kocsit, de váratlanul olyan szédülésroham tört rá, hogy megtántorodott, és ha nem áll ott mellette Finn, akinek belekapaszkodhat a karjába, talán elveszítette volna az egyensúlyát, és összeesik, mint akit leütöttek. Az arca halottfehér volt, az orra megtelt a Lasombra vérének illatával; rápillantott Roderickre, és sápadtan bólintott.

- Jönnek – suttogta, és nekifordult a lépcsőnek, intve Kjetilnek, hogy kövesse; Finn és Roderick azonnal indult utánuk, míg a háta mögül hallotta, hogy a többiek fegyverkeznek.

Necris vére úgy zakatolt a fejében, mint egy száguldva közeledő gőzmozdony, és érezte, hogy baj van; kettesével ugrotta át a lépcsőfokokat, félrelökte a Redlea-ék által félig nyitva hagyott ajtót, és kisietett a fenti terembe; pár futólépéssel már kint is volt a külső ajtón, és ott csaknem beleütközött Necrisékbe.

- Eire! – kiáltotta Beslan hátulról, miközben Necris egyetlen szemével egy másodpercnél is rövidebb ideig a lány szemébe nézett – Milyen híreink vannak!

- Csöndesebben, te marha – szólt rá Messie; Eirének és a többieknek csak ekkor volt ideje egy pillanat alatt felmérni, amit látnak.

Az eső közben megcsendesedett, majdnem el is állt; a gépház előtti kis üres területen Beslan és River két oldalról támogatták Askert, akinek a ruhája csupa vér volt, de egyikük sem nézett ki sokkal jobban; tépettek, véresek, ziláltak voltak mind a négyen; az elől álló Necris fejéről hátracsúszott a csuklya, és átázott kötésén átütött a friss vér.

- A szentségit, mi történt? – kérdezte Roderick, miközben Eirével egyszerre ugrottak oda Askerhez, hogy segítsenek – Beszéljetek!

- Öregem, legalább hadd tegyük le magunkat, oké? – morogta Beslan, de a szája vigyorgott – rommá áztunk így is, van valakinek kölcsönbe inge?

Eire Asker karja alá nyúlt; a Nosferatu halványan rámosolygott, és miközben Roderick türelmetlen kézmozdulattal intett mindenkinek, hogy lefelé, mozogjanak, halkan megjegyezte:

- Ne aggódj, Eire, minden rendben…

A lány nem válaszolt, csak megszorította az öreg vámpír kezét. A többiek előre engedték őket; odalent Eire leültette Askert az egyik lőszeresládára, és gyors pillantásokkal felmérte az állapotát.

- Semmi komoly - mondta ismét a férfi - Legalább részemről is megesett a tűzkeresztség.

Eire felnézett; odafönt Messie éppen magukra zárta a két ajtót, és utolsónak lerobogott a lépcsőn. A lány egy pillantással felmérte a termet; most már mindannyian ott voltak, nem hiányzott senki.

- Parancsnok, ez meg ki? – hangzott fel rövid időn belül már harmadjára a kérdés, ezúttal Beslantól, aki Kjetilt nézegette, miközben lehajigálta magáról a vizes kabátot meg a pulóvert, és cigarettára gyújtott.

- Mindent a maga idejében, Beslan – figyelmeztette Finn komoly hangon – elsőként a sebesültek.

- Asker - mondta Necris.

- Rendbejövök - válaszolta rögtön az öreg Nosferatu.

- És ti? – kérdezte Roderick, vizslató szemmel végignézve a másik három férfin. Beslan vigyorogva rázta a fejét.

- Attól, hogy úgy nézünk ki, mint akit agyonvertek, még nem biztos, hogy agyon is vertek! – jelentette ki büszkén, összenézve Riverrel, akinek halvány mosoly bújkált a szája szélén.

- Szedjétek rendbe magatokat, amíg visszajövünk – válaszolta Roderick – Necris, gyere te is.

A hálóhelyiség felé intett Eirének; ő fölsegítette Askert, és elindultak a belső szoba irányába. Roderick hozta a Nosferatu táskáját, és kinyitotta, gyanakodó pillantásokkal méregetve a tartalmát.

Asker odabent elkezdte lehámozni magáról a véres, vizes ruhákat.

- Valóban nem kell aggódnotok – mondta – Való igaz, hogy a testem nem szokott hozzá az effajta… élményekhez, de biztosíthatlak titeket, mire lenyugszik a nap, már semmi nyoma sem lesz.

- Most viszont még van – mondta Roderick, és elfüttyentette magát, amikor meglátta a Nosferatu oldalába vágott – inkább tépett óriási sebet; Asker szürke, ráncos bőrébe mintha egy hatalmas kardot vagy bárdot taszítottak volna bele; a seb szélei tépettek és szaggatottak voltak, mintha ki akartak volna belőle harapni egy darabot.

- Ezt meg mi a franc csinálta? – kérdezte, és beletúrva a táskába, előszedte a kötszereket, és letekerve belőle egy jó hosszú csíkot, segített Askernek megtisztítani a seb környékét.

- Egy lény… mondhatnám, ha nem hangozna ez túlságosan misztikusan… Roderick, légy szíves, bánj takarékosabban az eszközeimmel, nem vagyok halálosan beteg, nincs szükségem…

- Csönd legyen – vágott közbe Roderick szigorúan – majd odakint beszélhetsz, amikor előadjátok, hogy mégis mit műveltetek. Halálra aggódtuk magunkat.

- Hé – szólalt meg Necris, és csak ekkor engedte el magát, letelepedett az ágy szélére, és a falnak támasztotta a fejét – hagyd már. Egész jól harcolt.

Eire odakapta a tekintetét; látta, ahogy Necris a karját a szemére szorítja, odalépett hozzá, megfogta a csuklóját, és elvette az arcától – érezte, ahogy a reszketés végigfut a férfi testén az érintése nyomán, és úgy érezte, hiába minden akarata a segítségre.

- Engedj – mondta Necrisnek, tiszta kötszert keresett, és óvatosan letekerte a Lasombra fejéről a régit; a férfi teljesen mozdulatlanul ült, mintha befelé figyelne, mintha nem akarná érzékelni, ahogy a lány ujjai hozzá- hozzáérnek a bőréhez… vagy mintha ki akarna zárni magából mindent, hogy a lány egyetlen apró érintését se mulaszthassa el.

Eire megfigyelte, ahogyan Asker az elmúlt napon Necrist kötözte, és igyekezett hasonló, erős kötést készíteni.

- Nem éppen mestermunka – jegyezte meg szabadkozva; a Lasombra ép szemével felnézett rá, és nagyon halkan csak annyit mondott:

- Nagyon jó lesz. Köszönöm.

Közben Asker tiszta ruhát öltött, amikor a Nosferatu rájuk nézett, Necris arckifejezését látva úgy vélte, jobb lesz beleszólni és megjegyezte:

- Talán már nem is lesz mit mondanunk, mert Beslan mindenkit beavatott mindenbe – és az ajtó felé bökött; a nagyteremből a fehér hajú Brujah hangját hallották, aki élénken magyarázott.

- Gyerünk – mondta egészen más hangon Necris; szinte fölpattant az ágyról, és megnyitotta Eire előtt az ajtót, aki megtörölve a kezét a ruhájában, bólintott, és kifelé indult.

A nagyteremben csönd lett, amikor megjelentek az ajtóban.

- Mindenki kíváncsiságát kielégítetted? – kérdezte Asker torz mosollyal Beslantól, és letelepedett az egyik fotelbe, amit még az első Menedékről hoztak magukkal.

- Te akartad elmesélni, mi? – szólt vissza a férfi – Inkább örülj, hogy nem téptek ketté, most hímezhetnénk össze, mint valami inget, na.

Eire komoran megállt közöttük.

- Egyikünk sem néz ki túl fényesen, jobb, ha hamar aludni térünk, de mindezek előtt szót kell ejtenünk nem kevés dologról, úgyhogy figyelmezzetek rám.

- Befogtam, parancsnok – jelentette be Beslan, és lehuppant egy ládára, aztán elkezdte kibontogatni a következő doboz cigarettáját.

A lány körbenézett rajtuk, és a tekintete megakadt Riveren és Kjetilen, akik időnként váltottak egy-egy pillantást.

- Elsőként az új tagjaink.

- Annyian vagyunk lassan, mint az oroszok – kezdte a fehér hajú, de Milton belerúgott a ládába, amin ült, erre elhallgatott.

- River. Őt már ismeritek a Blackfriars Bridge-ről. Ő itt Kjetil Landseth, veterán nehéztüzér.

A kotéria tagjai a katonát nézték, aki egyenes tartással állt a szélen.

- Érezd magad otthon – mondta neki Eire – ez itt a kotéria közös főhadiszállása. Ez a terem a raktár, a hálóterem hátul van.

- És az orvosi szoba – vigyorgott Beslan, de nem mert többet mondani.

- Tudom, hogy nem éppen a legígéretesebb kotériának tűnik, amihez csatlakoztok – folytatta Eire – de annyi a dolgunk, hogy nem fog feltűnni, hogyan teltek el a napok. Kezdjük a mély vízzel. Blackfriars. Messie, Troy?

- Á, előbb én jövök – kiáltotta Beslan – Van egy hírem, de nem hiszem, hogy örülni fogsz neki, parancsnok – előkotorta a zsebéből az odagyűrt táviratot, és miközben kisimítgatta, mondta - A New Yorki küldöttség minket kér fel díszőrségnek.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte Eire elkomorodott arccal, és átvette a lapot Beslantól, végigfutva a sorokon. Azzal most szinte nem is törődött, az elméje átugrotta azokat a részeket, amikben a fegyverről volt szó; az ide vonatkozó részt hangosan olvasta – „Egyet azonban előre tudok, és csak hogy tőlem halld először: Malcolm Úr határozott kérése az lesz, hogy ti biztosítsatok érkezéskor, úgyhogy az egész bagázst ott akarom látni. Remélem örülsz, haha.”

Szótlanul nyújtotta vissza a lapot a fehér hajúnak, és olyan arcot vágott, hogy a Brujah hátrahőkölt.

- Izé. Parancsok, én…

- Tudom, Beslan – felelte Eire, és keserűen elmosolyodott – Tudom, hogy nem a te hibád. A Primogén Úr jót akart, de nem ismeri az itteni viszonyokat.

- Akarod, hogy megkérjem…

- Nem – vágott közbe a lány – Malcolm Úr kérése szent. Úgy teszünk, ahogy az ő kívánsága szól.

- Aztán majd kapjuk az osztást…

- Kicsoda nekünk Malcolm Herceg, hogy teljesítsük a kérését? – kérdezte Chidder, és lebiggyesztette az ajkát.

- Malcolm Úr a Kamarilla Bástyája – felelte Eire – és elkötelezettsége tiszteletet kell parancsoljon mindannyiunkban. Ha pedig a szép eszmékkel nem elégedtek meg, amit megértenék – tette hozzá, és úgy érezte, a torkába gyűlik a keserűség, amelyet nem köphetett ki, mint valami rossz ízt - gondoljátok meg, hogyha a Primogénje elégedett lesz a szolgálatunkkal, micsoda szövetségest nyerhetünk meg magunknak.

- Malcolm messze van… - vont vállat Redlea.

- De a keze messzire elér, ha úgy akarja – bólintott Asker egyetértően Eire felé – Malcolm a Kamarilla legelszántabb védelmezője. Tudjátok ti, kiről beszélünk, Ifjak? Ez a Vértestvér sokakban tartja még életben a reményt, hogy az az elátkozott nemlét, amelyben vergődünk mindannyian, nem egy feneketlen mélység, hanem van benne fény.

- Vergődik a franc – jegyezte meg Beslan.

Néhányan elnevették magukat; még Eire is mosolygott.

- Mit mondtok? – kérdezte.

- Ha te azt mondod, parancsnok, mi bebújunk a Régens fészkébe is, ezt jól tudod – mondta Roderick, aki úgy érezte, hirtelen mondania kell valami bíztatót, mert ráébredt, hogy Eire most azt teszi, amit eddig ő tett, próbálja egyben tartani, motiválni, tulajdonképpen életben tartani ezt a halálra ítélt kotériát a halálra ítélt vállalásaival együtt… Roderick nézte a lányt, és biztos volt benne, hogy ezt senki más nem vállalta volna fel, csak egy olyan vámpír Gyermeke, mint Lord Armageddon. A Brujah olyan büszkeséget érzett magában, hogy egy csapatban harcolhat vele, hogy úgy érezte, mindegy, mi jön, nem veszíthetnek.

- Á, a fene megette – legyintett Redlea – úgyis el vagyunk már kaszálva. Igaz, hallottunk pár egész elfogadható dolgot a te Hercegedről…

Eire érezte, hogy a hátán végigfut a hideg, ahogy a férfi kiejtette a száján az utolsó szavakat. Egy pillanatra felágaskodott benne a kérdés: Miért? Miért?; de aztán, amikor körbenézett a többieken, ráébredt, hogy ahogyan ők is, ő is csurom víz, a ruhájukról, a hajukról csöpögött az eső a padlóra, és a vizes ruha hidegen tapadt a hátukra.

- Elég foglalt a táncrendünk… de meglátjuk… még akár bele is férhet – hümmögött Quentan hamis mosollyal a szája szegletében.

- Azt meg végképp nem tudjuk, ki ez a Primogén – jegyezte meg Messie – De ha Beslan haverja, hát tőlem, legyen… teszek neki egy szívességet, és megvédem a seggét, ha kell – és széles vigyor jelent meg a száján, egymás tenyerébe csapva a fehér hajúval.

A lány vetett egy hálás pillantást Asker és Roderick felé.

- Köszönöm a megértéseteket – bólintott – én sem örülök neki, mert csak újabb teendő azon a listán, amely már így is betelt. Erről az ügyről igyekszem hivatalos értesítést és eligazítást szerezni, amint lehet. Most foglalkozzunk azokkal a dolgokkal, amik a legsürgősebbek. Blackfriars. Troy?

- Igen, parancsnok – bólintott a férfi – szóval a hídtól nem messze, talán egy mérfölddel feljebb, Lovagokba botlottunk, alig tudtunk elrejtőzni az utolsó pillanatban. Négyen voltak, követtem őket a hídig, de ott elvesztettem a nyomukat.

- Akkor értem utol – vette át a szót Messie – körbejártuk a területet néhány száz méteres körzetben, megpróbáltunk a nyomukra akadni. Éppen elővettük volna a káromkodási szótárunkat, amikor a Lovagok helyett másra bukkantunk hirtelen. Már éppen vissza akartunk fordulni, mikor úgy rákezdték a lövöldözést a híd lábánál, hogy azt hittük, kitört a világháború.

- Azok mi voltunk – jelentette ki büszkén Beslan, és kifújva a füstöt, akkurátusan tekergetve elnyomta a cigarettáját a láda szélén – illetve River, meg az a nyomorult Pander banda.

- Megtámadtak téged? – kérdezte Eire, a férfinak intézve a kérdést. Az bólintott.

- Voltak vagy tízen…

-Tizenhárman – javította ki Finn.

- Igaz, tizenhárom hullát számoltunk össze – helyesbített Roderick – Mi pedig Messie meg Troy után mentünk, ahogy a parancs szólt, de Rivert találtuk, akinek nekiesett ez a kommandó. Megpróbáltuk kihámozni a gyűrűjükből, de közben elkezdtek ránk lőni a mesterlövészek, két oldalról, vagy háromról, hirtelen azt sem tudtuk, honnan támadnak.

- Mi meg – vette át a szót Troy – láttuk, hogy megy az osztás, muszáj volt odamennünk, és amikor megláttuk, mi a helyzet, úgy véltük, jobb, ha messzebbről próbálunk beavatkozni; egészen pontosan az eső miatt azt sem tudtuk, hogy vannak mesterlövészek, először nem esett le, hogy miért dekkolnak a híd alatt.

- Az egyik oldalt semlegesítettük, legalábbis azt hittük - morogta félig dühösen Messie – aztán már feltűnt, hogy valószínűleg nem ezek a tetvek lődöznek nem olyan szögből és nem olyan skulókkal, amik átlyukasztották az oldalam.

- Mi történt ez után? – kérdezte Eire.

- Beszorultunk a híd alá. Nem adták olcsón a bőrüket, ha meg csak a fél lábunkat is kitettük a híd alól, lekaszáltak a mesterlövészeik.

- Nem lehetett volna sok hátra, parancsnok – mondta Roderick komoran – egészen jól időzítettetek. Mi történt a hídon?

- Lovagok voltak – felelte egyszerűen Eire – félmunkát végeztem, az utolsó elmenekült.

- Így is, úgy is megtudták volna, a Vörös Báró is meg a Sabbat is – vont vállat Redlea – De ti honnan tudtátok meg?

A lány egy pillanatra elgondolkodott. Nem hazudhatott, de ha megmondja az igazat, azzal tovább ront a kotéria meg a Hercegi ház amúgy is tragikusan rossz viszonyán.

Körbenézett rajtuk; a férfiak szótlanul, a tekintetüket rá függesztve várták a válaszát. Az, amit a lány a szemeikből kiolvasott, egyértelművé tette, mit kell mondania a harcostársainak.

Végül is lehet ezen a viszonyon még tovább rontani?

- A Hercegi ház hamarabb értesült az összecsapásról, mint Atyám és én – mondta – a Hárpiák jelentették.

Beslan megvető arccal eleresztett egy káromkodást, Messie meg dühösen belerúgott az egyik lőszeresdobozba.

- Tőlük akár meg is dögölhettünk volna, nem sírták volna el drága könnyeiket – morogta Troy – ha nem jöttök, minket apró cafatokra lőnek a rohadékok.

- Ha már a Blackfriars-nál tartunk – szólt közbe Chidder -beszélhetnénk a Panderekről, vagy mikről.

- Valóban - bólintott Eire – River, kérlek.

A férfi beletúrt rövid, tüskés hajába, megigazította a megtépett ruházatát, és szétnézett. Látszott rajta, hogy zavarban van Eire jelenlétében; a többi, hozzá hasonló fél-száműzött társaságához hozzá lehetett szokva korábbi éjszakáiból; de az, hogy egy teremben tartózkodott Lord Armageddon Gyermekével, sőt, a helyzet úgy tűnt, hogy észre sem vette, máris a harcostársává vált – ez River számára szinte elképzelhetetlen volt. Időnként rá-rápillantott Eire arcára, a sápadt arcban fénylő sötét szemekre, hogy tudatosítsa, valóban ott van, ahová képzeli magát.

- Igen, Eire – felelte – Nos, a déli városrészben, és főleg Southwarkról tudok beszámolni, hetek óta, de talán csak későn ébredtünk rá, mi történik, és mindez már hónapok óta folyik… ismeretlen vámpírok tűntek fel. Csapatokban jártak, néha csak párban, de sosem egyedül… és ha valahol feltűntek, mindig ott volt a közelükben egy Lasombra vagy egy Tzimisce, mintha irányította vagy utasította volna őket. Aggódtunk. Odaát nincsenek szervezett kotériák, de azok, akiket a fényes termek nem fogadnak be, ismerik egymást, és a hírek úgy terjednek közöttünk, hogy tudjuk, csak magunkra számíthatunk. Amit biztosan tudunk róluk, hogy klántalanok – vagyis jönnek mindenhonnan, a Sabbat alja, azt suttogják az utcák, a söpredék söpredéke, mégis komoly erő van bennük. Nem tudunk sokat; arról hallottunk híreket, hogy egy Joseph Pander nevű figura lepaktált a Sabbat vezetőivel, és olyan egyezséget kötött velük, amely nyilván előnyös volt mindkét fél számára, mert befogadták a bandáját... családnak nevezik magukat, de a szövetség, ha igazak a hírek, és ha egyáltalán létrejött ilyesmi, nem túl régi keletű, és egyik fél sem bízik a másikban...

- Ahogy ez lenni szokott ezeknél a mocskoknál – szólt közbe Beslan, és megvetően fintorgott.

- Nem sokat tudunk arról sem, mi volt a szövetségkötés tétje, de ami a gyakorlati tapasztalatokat illeti - folytatta River – egyelőre csak azt látjuk, hogy láncon vezetett és kiéheztetett, acsarkodó kutyák gyülekezete, akiket bárkire rá lehet uszítani, és azt félelem nélkül, őrjöngve marcangolják szét.

- Joseph Panderről mit tudunk?

- Semmit, kis Lord… Eire – javította ki magát a férfi – az sem biztos, hogy valós személy.

- Szóval van egy halom korcsunk, akik égnek a vágytól, hogy gazdáiknak bizonyítsanak – összegezte Roderick – csúnyán robbanhat, ha nem figyelünk oda. Ezek mindenre képesek lesznek, hogy az elismerést kivívják és megtartsák.

Engem inkább az aggaszt, hogy minderről a Hercegi házban egyetlen szó sem esett - gondolta sötéten Eire.

- Rendben – bólintott – akkor ki fogjuk terjeszteni az ellenőrzési területünket a Southwarkra. Mindent, amit csak lehetséges, tudnunk kell a Panderekről.

- Mi már elkezdtük a melót – szólt közbe Beslan – Atyád kérésére megkezdtük a fészkek feltérképezését.

A lány sápadt arcán Atyja említésére önkéntelen mosoly suhant át.

- Amint a jelekből kikövetkeztethetjük, legalább egyet megtaláltatok.

- Nagytiszteletű Atyád a Stonewallban arra kért minket, vessük össze River és Necris megfigyeléseit a fészkekről és a Panderekről – vette át a szót Asker – úgy vélem, tudni akarja, mennyi az átfedés, mert így értékes információkat tudhatunk meg a déli városrész fertőzöttségéről.

- Attól tartok - mondta Redlea lemondóan – egy fél kerülethez is kevesen vagyunk, parancsnok. Túl sok a meló és túl kevés, aki elvégezze.

Csönd lett. Ez igaz volt, mindannyian tisztában voltak vele – de eddig valahogy senkinek nem akaródzott kimondani, mert nem volt kellemes szembenézni ennek a ténynek rövid- és hosszú távú következményeivel. Eire rápillantott a férfira, és szomorúan bólintott.

- Igazad van. Túl sok a munka, ezt már Roderick is megmondta az elején. Az, amit csinálunk, lehetetlen vállalkozás..

Elhallgatott egy pillanatra; folytatni akarta, de akkor Necris megszólalt, befejezve helyette a mondatot:

- De akkor is végigcsináljuk. Nem érdekel, hányan vannak, nem érdekel, milyen nagy a lefedettséget kívánó terület, és nem számít, mennyire esélytelen az egész. Ne mondjátok, hogy belül nem mondtátok el mindannyian az eskü szavait. Ha az életünk kell, odaadjuk, ha a vérünk kell, nem fogjuk sajnálni kiontani. Mindannyian esküdtetek.

Eire rámosolygott a férfira; a Lasombra arca elszánt volt, a tekintete sötét. Várt néhány másodpercig; a teremben hallgatás uralkodott.

- Köszönöm, Necris - mondta aztán – Tudom, mit gondoltok, amikor arra kérlek titeket, ne forduljunk vissza. De azt is tudom, hogy kérnem is fölösleges – nem tette-e meg a kotéria a maga feladatát kérés és megingás nélkül azelőtt is, hogy ez a háború megkezdődött volna? Lehetetlen, reménytelen. De ha könnyebb lenne, érdemes lenne pont nekünk vele foglalkozni? - kérdezte végül, és úgy érezte, ő a hentes, aki szép szavakkal csalogatja be a mészárszékre a benne bízó, mégis leölésre szánt állatokat.

- Ez a beszéd! – kiabálta Beslan – Én a pokolba is bebújok veled, Eire.

Néhányan felnevettek, és lepisszegték a fehér hajút. A lány elkomorodva folytatta:

- Az elszántsággal nincsenek gondok. Mindazonáltal Redlea igazat szólt – alaposan át kell gondolnunk a stratégiánkat, ha nem akarunk belefulladni a teendőinkbe. Számíthatunk némi segítségre a Nosferatuktól, cserébe a Menedékük védelmének megszervezéséért, és itt vannak a kocsik is.

- Milyen kocsik? - kérdezte Beslan.

- Atyám küldetett számunkra két kocsit. Így sok mindent jóval könnyebben és gyorsabban tudunk majd elvégezni, és Sixty barátotokat sem kell folyamatosan zaklatni.

- Frankó. Több kéne, de ez is jobb, mintha gyalog kéne menni a világ végére.

- Pedig oda kell - felelte Trenton – van, vagy legalábbis rövid időn belül lesz némi problémánk az Oxhey-val.

Eire, Roderick, Beslan és Necris egyszerre kapta oda a fejét.

- Hát – mondta Trenton – Tex meg én arra keveredtünk, és óriási mozgást láttunk. Nem olyat, mint máskor, nem olyat, mint átlagos napokon. Roderickék tudják – tette hozzá magyarázatképpen – hogy ezek néha gondolnak egyet, és mindenféle bulikat tartanak, de még soha senki nem merte közülünk megkérdezni tőlük, hogy kapunk-e meghívót. Láttuk őket, és most nem buliztak. Tárgyaltak.

- Tárgyaltak – ismételte Eire halkan.

- Meddig merészkedtetek be? – kérdezte Roderick.

- Nem sokáig, öregem, tele lett a gatyánk, amikor megláttuk ott azt a sokadalmat. Még életemben ennyi ocsmány férget nem láttam egy rakáson, nem mintha nem lenne bőven elég belőlük egy is...

- Megszámolni lehetetlen lett volna az összeset, ahhoz a zsebükbe kellett volna bújnunk – de százan biztosan voltak.

Beslan halkan fütyörészni kezdett.

Eire arra koncentrált, hogy ne láthassák az arcán azt, amit valójában belül érzett. Azt a letaglózó, keserű érzést, hogy éppen csak az imént beszéltek erről, erről az egészről, hogy képtelenek megküzdeni a rengeteg feladattal… és most jön egy újabb – egy újabb olyan, amit nem bízhatnak senki másra, ezt csak egyedül ők oldhatják meg.

Nem mintha tolonganának a jelentkezők, akik segíteni akarnak…

- Jól van – bólintott végül – Tiszta sor. Nem számíthattunk arra, hogy megtorlatlanul fogják hagyni azt a vérlázító sértést, amit ellenük elkövettünk. Tudnunk kell, mit csinálnak. Kommandó?

- Jelen – mondta komoran Necris.

- Jelen—bólintott Roderick is, és az arckifejezéséről lerítt, hogy legalább annyira nem örül a fejleményeknek, mint Eire.

- Én is itt vagyok – integetett Beslan – Mikor?

- Holnap, amint leszállt a nap. Túl sok mindent kell belesűrítenünk a holnapi éjszakába, de ez legyen az első. A második pedig mindjárt a ti dolgotok. Asker – fordult meg félig, hogy ránézhessen az öreg Nosferatura, aki kissé elgondolkodva, csöndesen ült a fotelban – kérlek. Mondd el, mi történt.

- Ahogy kívánod. Ahogyan az előbb is említettem, azért mentünk oda, mert bővében voltunk az időnek, mielőtt veled kellett volna találkozzunk, és nem gondoltuk, hogy van akár egy percnyi elvesztegetni való, fölösleges időnk. Amikor Atyád elment, mi is elindultunk a Southwarkba. Én régen nem jártam már ott – torz arcában, a szája szélén mintha valami mosolyféle bujkált volna – de River vezetett minket.

- Necris meg fejből nyomta a térképet hozzá – szólt közbe Beslan, de Roderick megfogta a vállát, és olyan erősen megszorította, hogy a fehér hajú inkább elhallgatott.

- Arra a megállapításra jutottak, hogy valahol a Cross Bones környéke mindkettejük megfigyeléseiben szerepel, így odamentünk, hogy megnézzük.

- Cross Bones? – kérdezett vissza Eire.

- Egy temető a Redcross Way-en – felelte a Nosferatu – Nagyon rég nem használták már, és véleményem szerint sokan azok közül is elfeledkeznek róla, akik minden nap arra járnak el.

Tartott egy pillanatnyi szünetet; a lány összevont szemöldökkel figyelte, ahogy valami különös árnyék suhan át Asker torz arcán, de nem is tudta végiggondolni, mit lát – vagy mit vél látni, emlékeket-e, vagy csak képzelődik – mert a férfi folytatta.

- Igazuk volt. Beslan indítványozta, hogy nézzük meg belülről, így átmásztunk a kerítésen, és bementünk. Rendkívüli módon elhanyagolt a hely, nehezen lehetett előre jutni, a sírkövek összevissza dőltek, néhol hatalmas lyukak ásítanak a földben. Nem túl nagy terület az egész, de mintha a világ végén jártunk volna.

- Tehát bárki is akart ott elrejtőzni, könnyedén megtehette.

- Akár évtizedek óta sunnyoghattak ott ezek - mondta River - a halandók közül senki nem megy oda, a Southwark vámpírjai között pedig rossz a híre.

- Nem csodálkozom – folytatta ismét Asker, és a lány biztos volt benne, hogy sokkal több van a Nosferatu szavai mögött annál, mint amit elmond, mint amit kiejt – maguk a Panderek is elegendőek lennének arra, hogy az árnyékuk elriassza a halandókat. De lakik ott még valami. Véleményem szerint vámpír.

- Véleményed szerint? – kérdezte Eire csodálkozva, és figyelmét nem kerülte el, hogy Asker egyik karját önkéntelenül, védekező mozdulattal sebesülése fölé csúsztatja.

- Szörnyen ocsmány egy dög volt, Eire – szólt közbe Beslan - A franc állt meg megnézni, hogy miféle természete van! Bűzlött a vérszagtól, szerintem is vámpír, de hogy milyen, azt nem tudjuk. Vad és büdös. Iszonyú vad – ismételte meg még egyszer, és cigarettára gyújtott.

A lány végigjártatta a tekintetét azokon, akik ott voltak, és Necrisen állapodott meg.

- Necris? – kérdezte.

A Lasombra megrázta a fejét.

- Nem tudom, mit gondoljak, Eire – felelte – Sok minden lehetett. Egy Wassailban égő Malkavita antitribu, egy Tzimisce... mi nem hallottunk efféléről. Alig fogtunk hozzá a terület felkutatásához, amikor nekünk estek a Panderek.

- Olyanok voltak, mint akik teljesen megvesztek, vagy akiknek telelőtték a vérét kábítószerrel – mondta River – Nem túlzok, kis Lord. Hallottunk róla, hogy a háborúban mi mindent megetettek a katonákkal – Eire követte a pillantását, amit a lépcsőnél csöndben várakozó Kjetilre vetett.

- Hányan voltak?

- Talán tizenöten? Vagy kevesebb? Franc se számolta – mondta Beslan hümmögve.

- Ennyire azért egyszerre mégse jöhet rá az Őrjöngés – Messie a térképet nézegette a falon.

- Nem is – a Nosferatu hangja most is nyugodt maradt, bár egy árnyalatnyi különös felhangot hordozott – nekem olybá tűnt, hogy védelmezték azt a lényt.

Beslan hangosan felnevetett.

- Mit? Azt a tetvet, amelyik majdnem felszeletelt téged, és egy mozdulattal dobálta szét a sírköveket?

- Nyughass már, Beslan – figyelmeztette Finn halkan, és rátette a kezét a fehér hajú vállára.

- Mire alapozod a vélekedésed? – kérdezte Eire Askerhez fordulva.

- Abból, amit ott láttunk. Úgy összezártak előtte, mint egy sorfal, és csak akkor esett nekünk, amikor már rendet vágtunk a Panderek között. Amikor nekünk esett, és levágtuk magunkról, elmenekült, de ha akartuk volna, sem lett volna rá lehetőségünk, hogy kövessük, mert nem bírtunk a Panderekkel.

- A gazdájuk is lehetett, nem? – vetette közbe Trent – Ha igaz, amit River a Panderekről állít, ezeket felügyelik, mint az iskolásokat.

- Lehetséges. A saját szemünkkel fogunk meggyőződni róla – mondta Eire, és körbenézett. A fehér hajú elfintorodott, és vigyorogva felelte:

- Tudtam hogy ezt fogod mondani...

Néhányan nevettek, de a lánynak nem volt kedve mosolyogni. Nem tetszett neki, amit hallott, és nem tetszett neki az sem, hogy egyre gyűlnek a fejük felett a sötét felhők. És azt is pontosan tudta, hogy annak ellenére, hogy már most elborítják őket a fullasztóan sürgős tennivalók, ez csak még rosszabb lesz. Mert egyre több ilyen és hasonló hírt fognak kapni. Történnie kell valaminek, különben kicsúszik a kezükből az irányítás… vagyis a kezdeményezés. Vagy legalább annak halovány látszata…

- Tehát a déli városrész tele van veszélyes pontokkal – mondta – szükségünk van információra, hogy mi folyik odaát. Megbízható és pontos információkra. River?

- Jó néhány vámpírt ismerek odaát, a folyó túlsó partján – felelte a férfi, enyhén meghajtva a fejét tisztelete jeléül - nem magas rangú személy egyik sem, de az utcai történésekről szerzett közvetlen tudásuk hasznos lehet.

Eire bólintott.

- Kjetil szintén beszélhet az ismerőseivel – folytatta River, és küldött egy jelentőségteljes pillantást a mindeddig ugyanazon a helyen, türelmesen álldogáló férfi felé.

A lány összevonta a szemöldökét.

- Ismeritek egymást?

- Személyesen csak ritkán találkoztunk – felelte Kjetil- akik a Southwarkban élnek, többé-kevésbé mind ismerik egymást, legalábbis tudják a másikról, hogy kicsoda.

- Ez tette lehetővé a Panderek elkülönítését a többiektől – tette hozzá River.

- Jól van – mondta Eire – minden segítségre szükségünk van, és a helyismeret pótolhatatlan előny.

- Ehhez tudunk segítséget nyújtani - a katona Eirét nézte – ha kívánod, el tudlak vinni két olyan személyhez, akik rengeteget tudnak a déli városrészről.

Egy fél pillantást vetett csak Riverre, de az apró mozdulat nem kerülte el Eire figyelmét.

- Kikkel barátkozol? - kérdezte Messie - Remélem nagyok, erősek és fél kézzel lenyomnak egy-egy Sabbat hordát vacsora előtt.

- Sajnos nem nevezhetem teljes jogon barátságnak – felelte szerény mosollyal Kjetil – de az ügynek minden bizonnyal megnyerhetőek. Két gargoyle.

- A szentségit – bukott ki Beslanból; még a cigarettáját is elejtette döbbenetében. A kotéria többi tagjára sem volt hatás nélkül a kijelentés: a katona döbbent tekintetek kereszttüzében állva várt.

- Kér gargoyle. Azokat a lényeket elég nehéz bármi mással összetéveszteni… - mormogta elgondolkodva Asker – Hogyan tettél szert az ismeretségre?

- Véletlenül, Uram – felelte a katona tiszteletteljesen – néhány évvel ezelőtt véletlenül szemtanúja voltam a menekülésüknek, és magam is igen fiatal lévén, nem tudtam, mit hogyan tehetek, vagy kivel illendő barátkoznom; tudatlanságom engedte meg számomra, hogy segítsek nekik elrejtőzni.

- Te elrejtettél két gazdái elől szökő gargoyle-t? – kérdezte lassan Redlea. Kjetil bólintott. Beslan felállt a ládájáról, odalépett hozzá, és a vállára csapott.

- Jó fej vagy, Kjetil! Aki szembe mer szállni a Tremere-ekkel úgy, hogy nyíltan szembeköpi őket és nem lesz tele a gatyája a kőóriások mellett, az a kotériába való, mert legalább olyan eszement őrült, mint mi vagyunk. Ugye tudod, mit műveltél?

Megrázta a férfi kezét; közben Roderick komor arccal vetett egy jelentőségteljesen pillantást Eirére. A lány tudta, mire gondol a Brujah. Úgy tűnik, van, legalábbis lehet két potenciális szövetségesük – már ha elég ügyesek és elég körmönfontan tudnak tárgyalni ahhoz, hogy megnyerjék maguknak a két egykori rabszolgát, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy a városban maradjanak – egyúttal nyertek egy újabb halálos ellenséget a gargoyle-ok egykori gazdája személyében, ha az illető a Domíniumon él, és ha megtudja - ha bárkitől a fülébe jut, hogy a kotéria a szökött rabszolgáival barátkozik.

- Ne örülj ennyire, öregem. A kőfejűek igen veszedelmes népség, és veszedelmesek a gazdáik is. – jegyezte meg mellékesen Kent, és érdeklődve vizsgálgatta a padlón a repedéseket.

- Akár veszedelmesek, akár nem – mondta Eire – szükségünk van a segítségükre. A kockázatokkal azonban mindenkinek tisztában kell lennie.

- Világos – mondta Tex – ha a főnökük tudomást szerez kebelbarátságunkról, nekünk végünk van. De ha szerencsénk van, már nem él, vagy nem itt él, vagy a Sabbat kinyírja, mielőtt még mélyebbre ássuk magunkat a grunyiba.

- Elmondták neked, hogy kitől szöktek? - kérdezte a lány Kjetiltől. A katona bólintott; az arckifejezése nem sok jót sejtetett.

- Lássuk, kinek a bosszúját vesszük a nyakunkba – morogta Roderick egyáltalán nem jókedvűen.

- Victoire Strachleigh-High nevét mondták.

- Ó a francba – Beslan szájáról lehervadt a vigyor – sejthettem volna, hogy nem ússzuk meg.

Eire oldalra nézett Asker felé, magyarázatot kérve.

- A Tremere Primogén, Eire. Nem éppen szívjóságáról híres alak.

- Tehát a vérkísérletek nem tiltottak a Domíniumon.

- Ha azok is lennének, ki merészelne szót emelni Strachleigh-High tevékenysége ellen? – Chidder vállat vont, és letelepedett a legalsó lépcsőfokra - Nem hinném, hogy nyíltan örvendeztek volna a mágusok Frankenstein-varázslatainak, de a Herceg a Primogén jó barátja, és a kőfejűek jó néhányszor értékes szolgálatokat tettek a Hercegi háznak.

- Azt mondták, kémek voltak – bólintott Kjetil.

- Akkor azért tudnak olyan sokat a területről.

- A gargoyle-okról mindenki azt terjeszti, hogy amilyen kemény a bőrük, olyan kemény a fejük is, és olyan ostobák, mint a kövek, amelyeknek tűnnek – mondta Asker – de ne tévesszen meg titeket a szóbeszéd. A gargoyle-ok bestiák, de okos bestiák. Egykor báboknak tűnhettek, de ma már megtanulták felemelni a fejüket, és ha kell, olyan kegyetlenek, amelyről a gazdáik álmodni sem mernek. Ez a két lény tisztában van vele, hogy a tudásuk életveszélyes, és nem fogják sem könnyen adni, sem nem akárkinek.

- Nem baj, ha nekem nem adják – mondta Beslan, és csatlakozott Kenthez a padló vizsgálgatásában.

Eire elméjében őrületes sebességgel kergették egymást a gondolatok. Most mit tegyen? Kjetilt már befogadta, tehát ha semmit sem tesz, és úgy csinál, mintha eleresztené a füle mellett azt, amit a katonától a gargoyle-okról hallott, sem jut előbbre, és a kotéria ismét magára haragítja a Páholyt azzal, hogy egy újabb velük szemben állót fogadott a kebelébe… márpedig a kotéria nem hagyta Necrist, és nem fogja hagyni Kjetilt sem. Ha elutasítja a gargoyle-ok segítségét, öngyilkosságot követ el – Redlea szavai fájdalmasan élesen csengtek a fülében a feladatuk lehetetlenségéről. Ha leül tárgyalni a lényekkel – és ha azok nem döntenek úgy hamarabb, minthogy ő egy szót ki tudna mondani, hogy széttépik elevenen – akkor aláírja a halálos ítéletét a Tremere Primogén előtt. Nem szeg éppen törvényt, de ez a helyzet végkimenetele szempontjából teljesen mindegy. A Herceg nem nézi jó szemmel a tevékenységét, és megpróbálta megfenyegetni – Eire így tekintette a képek szimbólumairól szóló szópárbajukat, és nem voltak illúziói – ha összerúgja a port a mágussal, óriási bajba sodorhatja a kotériát.

- Jól van – mondta hirtelen ötlettől vezéreltetve – elmondom, mit fogunk tenni. A gargoyle-okat felejtsétek el.

- Nem tárgyalunk velük? – kérdezte Redlea.

- De igen. Én tárgyalok.

Necris eddig csöndben hallgatott; most megrázta a fejét, és halkan megszólalt.

- Nem veheted egyedül a nyakadba még ezt is.

- De igen, megtehetem – felelte Eire keményen - és meg is fogom tenni. Titeket nem véd meg semmi, ha a Primogén haragja elszabadul. Ha nem tudtok róla, nincs miért felelősségre vonni titeket. Nem nyitok vitát.

- Kizárt, hogy egyedül vidd el a balhét, Eire – mondta Roderick is, és egy szemvillanásnyi időre összenéztek Necrisszel – Ha meghalunk, haljunk meg együtt.

Eire a fáradt, kimerült hangból egy pillanat alatt váltott át éles, felcsattanó hangba; szinte odakiáltotta a Brujahnak:

- Megmondtam, Roderick! A gargoyle-okat mindenki feledi, egyébről pedig nincs miről többet beszélnünk, remélem, mindenki megértette! – a teremben álldogáló és itt-ott a ládákon ülő férfiak döbbenten hallgatták, mert ilyennek még nem látták ez alatt az idő alatt, ilyen indulatosnak és elkeseredettnek, szinte durvának - Az eligazítást befejeztük. Mindenki térjen aludni. Holnap napnyugtakor itt találkozunk. Kjetil – egy pillanatra a katona felé fordult – Üdv a kotériában.

A férfiak utat nyitottak neki, ahogy határozott léptekkel átvágott köztük, és becsukta maga mögött a kis szobája ajtaját.

- Öregem – mondta Beslan, és elnyomta az utolsó cigarettáját – Komolyan be lennék tojva ettől a nőtől, ha nem egy oldalon állnánk.

Vigyorgott egyet, aztán intett a katonának.

- Gyere, haver. Ez se jobb, mint a háborús barakkok, frankón fogod magad érezni.

Mindenki szótlanul kászálódott fel és kezdtek el átszivárogni a hátsó terembe. Szinte egymásra sem néztek; úgyis tudták, mit gondol a másik.

Necris és Roderick sem nézett egymásra; csak vártak, amíg mindenki elvackolja magát hátul; akkor felálltak, és egymás felé bólintva odaléptek Eire ajtajához.

A lány kétségbeesetten támasztotta a hátát az ajtónak. Kifakadt. Elveszítette a hidegvérét. Egy olyan pillanatban, amikor – ezt tisztán érezte – mindenki tekintete rajta függött, és mindenki az ő szavára várt. Ez nem lehet igaz.

Az egyik zsebéből előhalászta a csatorna térképét, és az asztalra hajította.

Micsoda káosz gyülekezik a fejünk felett – gondolta, és az itt töltött idő alatt először kezdte úgy érezni, hogy teljesen reménytelen, amit csinálnak, és hogy ebbe az elátkozott csapdába ő rángatta bele ezeket a férfiakat. Ha ő nincs, ők megmaradnak egyszerű, de háborítatlanul élő félkatonai csoportnak, akik meglehet, elvérzésüket kockázatják a háborúban, de legalább becsülettel pusztulnak el az utcákon. Ha ő nincs, mindez nem történik. Sem a Canary Wharf, sem az Oxhey, sem a Herceg…

A Herceg. A levél.

Belenyúlt a nadrágja zsebébe, és elővette az előkelő arany cirádákkal ékesített vörös borítékot – amit az eső és a vizes nadrágjában töltött idő meglehetősen megviselt. Feltépte, és egy kis kártyát szedett elő belőle, amelynek ugyanolyan díszítése volt, mint a borítéknak. Kézírással – talán valóban maga Lye írta – csak néhány sor volt rajta.

„Igen tisztelt Hölgyem!

Mérhetetlenül sajnálom, hogy a legutóbbi beszélgetésünk oly kurtán-furcsán ért véget. Szeretném, ha befejeznénk – netán merhetem remélni, hogy folytatjuk? – e kellemes eszmecserét. Hivatali okokból egyébiránt is találkoznunk kell hamarosan, egyeztessünk akkor részleteket.

Előre is várakozással,

Híve,

Joseph Larkin Lyle Herceg"

Eire letette – csaknem ledobta – a kártyát az ágyra; szinte bénultan nézte, ahogy az levitorlázik a takaróra, majd megbillen a kanapé szélén, és hangtalanul a földre hull. Nem akart odalépni, nem akarta felvenni, még akkor is, ha ez óriási tiszteletlenség volt; most nem akart semmit, csak feküdni, feküdni és aludni, időt akart, hogy gondolkodhasson. Lecsatolta a fegyverövét, és ledobálta magáról a vizes ruhákat, az Atyja által hozott ládából újakat vett elő, sietve magára húzta őket, s már le akart telepedni az ágy szélére, amikor halk kopogást hallott.

- Tessék – mondta fáradtan, és úgy állt föl a kanapéról, mintha valóban ólomnehéz súlyok ereszkedtek volna a vállára.

Az ajtón Roderick és Necris lépett be.

- Nem akarunk zavarni, parancsok – kezdte a Brujah – csak egy szóra.

- Üljetek le – intett a lány, és letelepedett az asztalhoz az egyik székre.

- Majd tisztul minden – mondta Roderick anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, és leült a kanapé szélére, egy futó pillantást vetve a földön heverő díszes üzenőkártyára – Mindent megoldunk.

Eire keserű mosollyal fordult felé.

- Nem vagyok megfelelő parancsnok, igaz? – kérdezte – Csak befelé mutatom az utat a pusztulásba, onnan kifelé nem.

- Nem – rázta meg a fejét a Brujah – Ellenkezőleg. Mondanak, amit mondanak, pörölnek, mit egy csapat vénasszony, de én ismerem őket. Oda mennek, ahova kell. És mindannyian tudjuk, mit kell tennünk.

- Bárcsak én is tudnám – bukott ki Eire száján akaratlanul is; rápillantott a Brujahra, aztán Necrisre, aki az asztal melletti széken ült, és őt figyelte – Félek, több bajt csinálok, mint amennyi hasznotok nem saját jogon szerzett hírnevem okán a kotériának jut.

A Necris egyetlen szeméből rá vetett ezer mélységű tekintet hirtelen ráébresztette, miket beszél.

- Igazad van, Roderick - mosolyogni próbált – köszönöm. Talán nem kellene ezt tennetek, de jól esik, hogy aggódtok értem.

- Van rá okunk – felelte Necris, a hangjából elrejtve minden színt – Nem engedhetjük, hogy a gargoyle-okat…

- Nem – vágott közbe Eire, a hangja ismét csattanóvá vált – Nem másítom meg a szavam, és legyen ennyi elég. A kotéria már túl sok ellenséget szerzett magának a Páholyban. Nekem még van néhány esélyem.

- Ahogyan Asker mondta – Necris szinte nem is nézett rá, félrefordította a fejét, mégis felé nézett – a bestiák veszélyesek és kíméletlenek. Nem mehetsz oda egyedül.

- Atyám sem tudhatja meg - közölte velük, figyelmen kívül hagyva a Lasombra szavait - Neki tisztának kell maradnia a Páholy előtt. Megegyeztünk.

Csönd volt a kis szobában. A kér férfi félrenézett. Hűséget esküdtek neki, hűséget és engedelmességet, még akkor is, ha szóval nem mondták ki az eskü szavait. Egymásra néztek – egyre gondoltak. A lányt nem fogják meggyőzni. De a lány sem őket.

- Nem Lasombra volt és nem Tzimisce – jegyezte meg halkan Necris, másra terelve a szót.

- Hogy érted ezt? – kapta oda a tekintetét Eire.

- A lény a Cross Bones-ban. Tudnám, ha a fajtám lenne. Olyan szörnyűségesen eltorzult alak volt, mintha Nosferatu lett volna – de azt mindannyian tudtuk, hogy nem lehet Asker klánjából való.

- Komorak a szavaid.

- Van okom aggódni. Akármit is mond Asker, az a lény kis híján megölte. És Asker nem harcos – suttogta Necris.

- Egyetértek – bólintott Eire – Asker az eszünk. Itt marad. Mától fogva mindig két személy vigyázza a Menedéket, Asker és egy harcos. Mit gondoltok?

- Jó – mondta Roderick – mi a terv? Kit küldesz a Cross Bones-hoz?

Eire fáradtan megrázta a fejét.

- Legszívesebben magam mennék, s ha tehetném, elhalasztanám a felderítést, de nincs időnk rá… Mi négyen az Oxhey-hoz megyünk az egyik kocsival. Ott a Brompton, ami rendkívüli módon nyugtalanít, annak fényében pedig, hogy jön a küldöttség, és mi még mindig a sötétben tapogatózunk, még inkább. A Nosferatuk várják a jelentésemet, azzal nem késhetek, holnap hajnalban, de legkésőbb holnap este kész tervet kell bemutatnom nekik, ha nem akarjuk elveszíteni a jóindulatukat.

- Asker meg én segítünk a tervezésben - felelte a Brujah – Messie-t, Redlea-t, Trentet, Finn-t, Miltont meg a nehéztüzért küldjük el Riverrel a temetőhöz.

Eire elgondolkodott egy pillanatra.

- Jól van. River mutatja az utat, a többiek meg felderítik a terepet, és ha van valami, amit ott likvidálni lehet, akkor likvidálják. Így is sokan lesznek ahhoz, hogy elég feltűnőek legyenek.

- A többin meg gondolkodhatunk azután, hogy mindez megvan. Eire – mondta Roderick, miközben elkapta Necris pillantását, ahogy aggódva nézte a lány sápadt arcát – jobb lenne, ha most aludni térnénk. Estig pihenjünk néhány órát, parancsnok.

Fölállt, hogy nyomatékot adjon a szavainak; Necris szótlanul követte a példáját, fejet hajtott Eire előtt, és Roderickkel együtt eltűntek, behúzva maguk mögött a kis szoba jtaját.

Eire is fölállt az asztaltól, lefeküdt a kanapéra, és magára húzta a takarót; egész testében a fáradtság kellemetlen, csontokat borzongató hidegét érezte, mégsem tudta lehunyni a szemét nyugodtan, mert valahányszor megtette, szemhéja belső felén eszeveszett száguldásba kezdtek a gondok.

Hajnal volt már, Eire a csontjaiban érezte, hogy feljött a nap és sápadt fényével megfestette a londoni utcákat és házfalakat; de ő nyugtalanul hevert, próbálva melegen tartani magát, pedig tudta, hogy fölösleges; azt a hidegrázást, amit legbelül érzett, nem szüntette volna meg egy hatalmas, meleget ontó kandallónyi tűz sem; még olyan sem, amely előtt nem is olyan régen még oly sokat hevert a puha szőnyegen, ókori hadvezérek tudós munkáit tanulmányozva…

Megszólalt azon a nyelven, amelynek szavait, úgy hitte, a keserűség örökre kiégette az elméjéből.

Néhány óra múlva kész intézkedési tervet kell letennie Blake asztalára.

A garouk hamar felocsúdtak a döbbenetükből.

Három nap múlva este megérkezik a New York-i küldöttség.

Úgy tűnik, ők lesznek a díszőrség.

Akárhogyan őrzi is a Brompton a titkait, szóra kell bírni, nincs más megoldás.

Nincs olyan fegyver, amiről látomása volt.

A Cross Bones-t megfertőzte a Sabbat – és még valami más is, Káin tudja, micsoda.

Gargoyle-okat kell szövetségre hívnia, mert a vele egy oldalon állók nem tesznek semmit.

Lyle-nak elment az esze.

Fáradtan felült, aztán az asztalhoz telepedett, a kezével megtámasztotta zúgó fejét, és a csatornában kapott térképet kezdte tanulmányozni.

Anniversary

2011-10-22T04:45:00.000-07:00

Hamarosan elmesélheted, Finn. Akkor volt 80 éve... ma 134.